Az Over Rosswell című fotósorozat nem tartozik a múlt héten elhunyt Kerekes Gábor(1945-2014) legfontosabb munkái közé. Mégis megvan benne minden, amitől Kerekes fontos volt, munkássága pedig szerethető – sőt szeretendő! – marad a jövőben is. Az elmúlt napokban sokan és sokféle módon próbálták elmagyarázni, mitől volt Kerekes Gábor a magyar fotóművészet egyik legfontosabb alakja. Bevallom, fogalmam sincs róla, érdemes-e ilyen post mortem magyarázatokkal előállni ebben a permanens vizuális forradalomban fortyogó világban, ahol a képekre rakódó – valódi és belemagyarázott – jelentésrétegek egymás felülírva és kioltva teszik mérhetetlenül bonyolulttá azt, ami akár „kerekesiesen” egyszerű is lehetne.
Persze, pont egy ilyen világban kell nekünk Kerekes életműve! Pont ez az a kor, amikor nem pofázni kellene a művészi nagyságról, hanem csendben, nagyokat nyelve nézni a képeket! Most kellene a Parlamentnek határozatot hoznia arról, hogy állami költségen kiad egy – nagyon hiányzó – életmű albumot, s azt ingyen adja az iskoláknak, ajándékba a könyvtáraknak, s nyomott áron a könyvkereskedőknek.
Rossz érzések kerítenek hatalmukba, amikor egy haláleset kapcsán lesz valaki hirtelen a legnagyobb, a legszebb, legszexibb, legokosabb, legkreatívabb… tessenek má’ akkor ilyeneket mondani, amikor az alkotók még pihegnek, s hallják-érzik a feléjük/műveik felé forduló figyelmet. Van valami furcsa morbid zöngéje annak, amikor haláleset kapcsán – nekrológ gyanánt – mi, ittmaradottak az ÉLETműről locsogunk. Morbid ez a nagy lelkes ráébredés, még akkor is, ha van mire.
Kerekes Gábor életműve – a haláltól függetlenül – érdemel figyelmet, hiszen szemben országszerte világhírű művészeinkkel az ő életművét a külföld is befogad(hat)ta. Az a szikár profizmus, ami a rá jellemző, látszólag nyers képalkotás sajátja, nem szorul magyarázatra, hiszen művei a verbális mankók nélkül is érvényesek, s gyaníthatóan azok is maradnak még sokáig. Ha mindenáron nekrológírói szerepbe akarnám kényszeríteni magam, akkor is sokkal inkább a gondolati háttér, a szemmel nem látható, csak összefüggéseiben felismerhető tartalom foglalkoztatna: az, ahogy Kerekes kérdésekké tette képeit, s ezáltal valóságos művészi aktussá azt, ami egyes világtalan látók számára örökre csak dekoráció marad.
Rosswellről pedig meséljen maga Kerekes Gábor:
Magamat a roswelli ufonauták szerepébe képzelve arra voltam kíváncsi: vajon milyennek láthatták ezt a helyszint űrmagasságból? Megadtam a koordinátákat. A képernyőt, négyzethálós rendszerben, lassan kitöltötte a teljes kép. Szerencsém volt! Nem a város közepébe találtam, hanem a lakott településektől úgy 600-800 méterre távolabb. Különös és izgalmas látvány fogadott. Vonalak, körök, négyzetek geometrikus, absztrakt jelrendszere. Gondolhatnánk, hogy ezeket a földfelszíni mértani jeleket valami üzenet vagy információközlés érdekében hozták létre. A látványok rendkívül változatos és szinte kódolhatatlan konfigurációt kínáltak. Ha én ufonauta lennék, biztosan itt landolnék! A képernyő egy-egy részletét „screenshoot”-tal kimetszettem, a kis felbontás miatt kiegészítettem pixelekkel, majd kinyomtattam. A nyomatokat polaroid P/N eljárással lefényképeztem, végül a negatívokat ezüstbromid papírra kontaktoltam. Így készült e roswelli kollekció.
Legalább a halál apropóján legyen ez a látás ideje!
Kerekes képei több réteggel bíró, látványt és gondolatot megjelenítő gyöngyszemek.
Az írás egyrészt olyan lényeges dolgokra is rávilágít mint egymáshoz, köröttünk lévő emberekhez, értékekhez ( alkotásokhoz, alkotó társakhoz ) való torz, érzéketlen es hamis viszonyulásunk. Másrészt pedig butasagokat ír a kép es a szöveg viszonyáról.
Kép es szöveg egy film eseteben hanggal is bővülve nem értékvesztés hanem egy másfajta alkotói mód.
Sajnálom hogy életében nem kerestem személyes kapcsolatot Kerekeshez, de ez azért volt ment nem ismertem kepeit.
Miért nem ismertem ? Mert csak ritkán állították ki munkáit.
Ez egy lényeges problémát vet fel , mégpedig az értékeket nem felismerő, vagy bizonyos okok miatt nem értékelő, nem reagáló, szakmai és emberi hozzáállás mibenlétének keresését, illetve a változtatásra való inspirációt.
Értem az ilyen indulatos írásokat, szeretném ha azt mondhatnám: a kissé hebehurgya szerzőnek nincs igaza. De sajnos a lényeget tekintve….
Jönnek – egyre csak jönnek! – a „ködborotválók”, és fertőző pengéikkel, okosságukkal, patikamér(l)eg mondataikkal összemaszatolják a képet. Megkésettségüket hangzatos fohásszá fejlesztve dobják félre felelősségük maradékát. (Tisztelet a kivételnek.)
A nekrológírók képmutatása ellen ágálni-aggitálni teljesen értelmetlen! Ez a viselkedésmód örök: erre épül a civilizációnk. Azilyesfajta lázongásnál talán csak a képmutatók képmutatása bosszantóbb.
Éljen a kisebb rossz!