Ma vette át Pintér Béla az idei Artisjus Irodalmi Nagydíjat, amit Drámák című gyűjteményes kötetéért ítéltek oda. Iróniáról, sikerről és szembenállásról beszélgettünk.
– Négy kérdés, de talán ugyanarról szólnak. Színdarab vagy könyv? Mi a viszonya a kettőnek egymáshoz? Hezitált a kiadáson? Mert, ugye, egy színdarab soha nincs kész. Vagy mégis?
– Természetesen színdarab. Soha nem írtam a fióknak. Nem olvasásra szánom. A kiadás sem az én ötletem volt, de nagyon örülök a sikernek. Egyébként a bemutató után nagyon keveset változtatok a szövegeken – apróságokat. Lényegi, radikális változtatás nincs. Ha egy előadásom elfárad, leveszem a műsorról.
– Játszották már más színházak a darabjait, másvalaki rendezésében? Ha igen, mit gondolt róla. Ha nem, kíváncsi lenne-e rá?
– Igen, játszották már. A Parasztoperát legtöbbször (pedig formailag az a legkötöttebb), de Gyergyószentmiklóson most készül egy Kaisers Tv, Ungarn például. Ha tehetem, mindet megnézem. Végig szorongom, ugyanúgy, mint a saját előadásaimat, minden pontatlanságtól idegösszeomlást kapok, de amikor működik a szöveg, az nagyon jó érzés.
– Az Artisjus irodalmi díjakhoz tavaly óta nem tartozik pénzjutalom, miközben a magyar művészeket szociálisan tartja izgalomban a “díjkapás”. Tavaly ott voltam az első ilyen “pénzmentes” átadáson, és beleképzeltem magam a nyertes helyébe, és én, esküszöm, dühös lettem volna, hogy pont velem mossák föl a padlót. Az viszont kétségtelen, hogy elismerés nélkül nehéz hosszú távon pályán maradni. Mégis, nem keserű kicsit ez a csokoládé?
– Igen, keserű egy kicsit, de én azért szeretek mindenféle csokoládét.
– Nem látszik közeledni az álláspont az alternatív színházak és a hagyományos színházak között, holott a tudományos életben nyilvánvaló, hogy az úgynevezett alapkutatások nélkül sehol nincsenek az alkalmazott kutatási eredmények. Csak pénzről és politikai beállítottságról szól ez a vita?
– Nem a hagyományos és az alternatív, hanem a rossz és a jó színház áll szemben egymással a korszerűség és a maradiság, a valódi élmény és az erőltetett dögunalom.
– Az Árva csillagon nagyon jót szórakoztam, és nyugodt szívvel mondhatom, minden művének elvitathatatlan az eredetisége. Élvezi a munkáját, vagy “pálma és teher”?
– Nagyon élvezem, különben nem csinálnám. De tény, hogy a munkában az írás fázisa a legnehezebb számomra. Odaülni a gép elé… Ha nem várna rám egy csapat tettre kész színész, és az egyre nagyobb számú lelkes közönség, nem tudom, mivel tudnám kényszeríteni magam.
– Volt egyszer egy különös tapasztalatom az iróniával kapcsolatban. Fél évig nem ebben az országban éltem, és elmúlt. Ön sajátosan kelet-európainak tartja az iróniáját (lásd Titkaink), vagy lát más perspektívát is a megszólalásra?
– Én még nem éltem huzamosabb ideig külföldön, de az előadásainkkal rengeteget utazunk. Ez a mi sajátosan kelet-európai (ön)iróniánk talán itt-ott nehezebben kódolható, több háttérinformációra van szükség, több tudásra a magyar kultúráról, a közegről, de azért működik. Fontos számomra az (ön!)irónia, de a humornak nagyon sok fajtája, színe megjelenik az előadásainkban. Talán ezért is olyan népszerűek – a legegyszerűbb bohóctréfától az intellektuálisabb szövegpoénokig mindenfélével találkozhat a néző. Általában mindenki megtalálja azt a humor-szintet, ami a legjobban hat rá.
– Mire készül a következő évadban, mennyiben szabja át a karcsúbb költségvetés a produkciókat?
– Semennyire. Amikor az új produkción gondolkodom, nem gondolok a pénzre. Az ötletet nem befolyásolja, a megvalósítást nyilván, de ott még nem tartunk. A következő darabom terve most kezd összeállni a fejemben.
A pénzhiány abban nyilvánul meg, hogy évente maximum egy produkciót tudunk létrehozni. Ez a színészeknek nagyon kevés, és bár én amellett, hogy minden előadásunkban játszom, ahogy megvolt egy bemutató, azonnal az újra kezdek készülni, gyűjtöm a motívumokat, fejben alakítom a történetet, tehát folyamatosan dolgozom, én is képes lennék az évi két bemutatóra. De erre mostanában nincs lehetőség.
