Seita Parkkola: Pára, Cerkabella Kiadó 2012,, 2990, Seita Parkkola: Vihar, Cerkabella Kiadó 2013, 2800 Ft Nálunk csak 2520 Ft.
Mielőtt elmondanánk a napi időjárás-jelentést: semmi meteorológia, könyvekről van szó.
Igen, könyvekről. Seita Parkkola finn író két, kamaszoknak szóló regényéről, már a címük is furcsa, „Vihar” és „Pára”; ráadásul a címek egyúttal a főszereplők nevei is, bizarr nevek, bizarr borítók, egyik sem kifejezetten az a darab, ami a könyváruház ötezer ifjúsági regényéből csak úgy megtetszik, mondjuk, a könyvválogató szülőnek. A Vihar acél-ezüst alapon, graffitis-deszkás designnal, Pára első blikkre hagyományosabbnak tűnik, de mégis nyomasztó, ezek azok a kötetek, amit esetleg még a kezébe is vesz anya vagy apa, de aztán visszateszi a polcra, így is elég depi a gyerek, inkább vesz neki valami könnyed vámpírosat, legalább olvasson az a gyerek.
Hiba.
De a szülők már csak ilyenek, lehet, hogy nem az összes, de a legtöbb tényleg. Mintha azzal, hogy világra hoztak néhány csemetét, elvesztették volna a hosszú távú memóriájukat am block, és elkezdtek volna belefagyni a konzervativizmusba. Halászjutkanéni, nállatoklaknakeállatok, aztán egyszer csak elhangzik a tételmondat, mi ez a rémség, és, vonatkozzon a mondat tornacsukára, zenére vagy egy feketével festett „tag”-re a gyerekszoba falán, ezzel megnyílik az a bizonyos generációs szakadék, és pillanatok alatt mélyebb lesz, mint a Mariana-árok.
Pedig ez a két könyv olyan pontosan írja le egy-egy huszonegyedik századi kiskamasz beavatás-történetnek is beillő kalandjait. A történések helyszínei egyszerre ismerősek – az elhagyott gyártelep, a fényes áruház, a szakadt belváros vagy a minőségi életet kínáló lakópark bármelyik városban lehetne – és idegenek, elidegenítettek. Mintha egy kicsivel kegyetlenebb, alternatív világban játszódna a cselekmény. A Vihar egy ismeretlen, talán diktatórikus államban játszódik, a Pára – néhány utalás kétségtelenné teszi – „valahol Európában”. A főhősök természetesen kiskamaszok: a Viharban egy fiú, a Párában egy lány, mindketten tizenkét-tizenhárom évesek. Vihar és Pára nagyon jól kitalált és megírt, összetett, élő figurák, mégis tipikusnak mondhatók: tökéletesen alkalmasak arra, hogy a (lélekben) ifjú olvasó azonosulhasson velük. A sem-nem túl jó, sem-nem túl rossz, megállíthatatlanul a felnőttkor felé sodródó gyerekek ellenfelei pedig nem kisebb dolgok, mint a Társadalom, a Szokások, vagy az Idő.
Természetesen nem allegóriaként jelennek meg a regény lapjain, hanem a kamaszokat akadályozó, szabályozni vagy betörni kívánó felnőttek vagy éppen gyerekek képében. Talán ezért van, hogy amilyen összetettek és élők a főszereplők, olyan sematikusak és elnagyoltak, jelkép-szerűek a negatív figurák. Gonoszak, romlottak, érzelem-mentesek, mintha robotok lennének, emberségnek nyoma sincs bennük. Nem mintha ez egy normális kamaszt zavarna, normális kamasz nem mér patikamérlegen érzelmet vagy szimpátiát, nem viszonyít, nem árnyal, és ezek a szereplők tökéletesen alkalmasak arra, hogy árnyalatnyi árnyaltság nélkül lehessen szembehelyezkedni velük. Ezeknek a szereplőknek a nevük is átlagos és semmilyen: Mona, Aranka vagy Áron, szemben Viharral, Párával vagy például Indiával, akinek mindkét regényben kitüntetett szerepe van.
A főszereplőkön kívül igazi személyisége csak egy-egy, dramaturgiai szempontból is kiemelkedően jelentős mellékszereplőnek van: a Viharban Gitta – talán az egyetlen, aki bármiféle jellemváltozást mutat a két regény szereplői közül – a Párában pedig az iskola furcsa biztonsági őre, Tarajos.
Jelképes a Vihart és Párát segítő titokzatos alak, India is. Mindkét regényben megjelenik, többé-kevésbé részt vesz a cselekményben is, de leginkább katalizátor, aki a mintát és reményt ad a gyerekeknek. Ő a szabadság, a határtalan kreativitás jelképe, és főképp a gyerekkoré: egy túlkoros, modern Pán Péter rasztafürtökkel és gördeszkával. Repülni ugyan nem tud, de szinte láthatatlan a város átlagos lakói számára. Az első regényben valóságos szereplőnek tűnik, a másodikban már nehezebben eldönthető, hogy csak a főszereplők képzeletében él-e. Követői olyan gyerekek, akik nem akarnak felnőni, akik örökké a tizenhárom évesek maradnak, a társadalmon kívül, szokásokon és törvényen kívül, de legfőképpen az időn kívül.
A Viharban a főszereplők ellenfele az iskola, az iskola dolgozói és eszmeisége, a mindenkit ugyanolyanná nevelni akaró, színleg mindenkinek esélyt adó rendszer, Pára a fogyasztói társadalmat jelképező bevásárlóközpont és a társadalom tökéletes tagjának ígérkező fiatalok ellen harcol. A történetek nem különösebben fordulatosak, de eléggé érdekesek és elég jól bonyolódnak ahhoz, hogy mindvégig fenntartsák az olvasók érdeklődését. A történetet mindkét könyvben a főszereplők mesélik el, ennek megfelelően kamaszos, fiatalos, de nem aktuális szlenggel és dumával megnyomorított nyelvezeten szól – köszönhetően a fordítónak, Bába Laurának is.
Külön kell még szólni az illusztrációkról is. Jani Ikonen monokróm fekete rajzai egyszerre idézik a képregényeket és a deszkás, falfirkás szubkultúrák világát. Anélkül tesznek hozzá a szöveg hangulatához, sőt, jelentéséhez, hogy akár egyetlen szereplőt megmutatnának. Tárgyakat, helyszíneket ábrázol a rajzoló, szokatlan perspektívákból láttatva, felnagyítva vagy eltorzítva, ahogyan csak azok láthatják a dolgokat, akik hajlandóak időnként kilépni a komfortzónájukból.
A kamaszok nem tudnak kilépni a komfortzónájukból: ebben a korszakban nem nagyon van az embernek olyan.
Éppen ezért tudják értékelni az ilyen felkavaró, kényelmetlen regényeket, mint a Vihar vagy a Pára. És csak reménykedni lehet, hogy a szüleikben is felvillannak igazi emlékképek, olyanok, amik nem vidám, halvány rózsaszín árnyalatban láttatják a tizen-évek korát. És ezek az emlékek adnak annyi bátorságot, rendes felnőttként is ilyen lázadó, útkereső könyveket toljanak a gyerekeik elé.
