Már a messzi mennydörgést is lehetett hallani, a közelgő égiháborút, úgyhogy azt mondtam magamnak: mi a fene! Még a végén nem találok éjszakára száraz helyet! Egy majdhogynem semmiféle menedéket nem nyújtó fügefa kivételével csak a síkságot láttam magam körül.
Kicsit még elméláztam, és próbáltam kitalálni, mitévő legyek, aztán úgy ítéltem a legjobbnak, ha elindulok az emlegetett faluba vagy városba, oda, ahol talán megtudhatom a házasodni készülő tanító történetének a folytatását – már ha ugyan van neki. Nagyjából tudtam, merre kell mennem, és nem is lehettem már túl messzire onnan. Felkeltem, megfogtam a kék vászontarisznyámat és – sajnos – egy hosszú, kecses botot, mely már nagyon a szívemhez nőtt. Azért sajnos, mert ez a bot később kisebb galibát okozott nekem. Aztán útnak eredtem.
Mindeközben hirtelen lecsapott a vihar, hallottam a hátam mögül közeledni. Meggyorsítottam a lépteimet, hátha még valahogy le tudom előzni.
Ekkor már csak egyvalami járt az eszemben: a jó életbe!
Óriási esőcseppek kezdtek hullani, majd egy hirtelen szélrohammal kezdetét vette az özönvíz.
Iszonyatos villámok csapdostak, hangjuk fémlemezek dübögése, és a víz, a víz! Úgy tetszett számomra, hogy a világ minden vize csak rám ömlik, az égzengés pedig hallhatóan engem akar az őrületbe kergetni. Úgy dörgött körülöttem minden, hogy majd’ elvesztettem az eszem. El sem mondható, hogy már fél perc alatt mennyire eláztam.
Aztán azt hiszem, futni kezdtem, ahogy csak a lábam bírta, de mintha kényükre-kedvükre dobáltak volna a hullámok. A csuromvizes növényeknek és a kerítéseknek csak a fekete körvonalait láttam. A legszerencsétlenebb helyzetben a lábaim voltak, mert már nem tudtam, min taposok, mibe lépek bele, sőt, miben merülök el.
Néha mintha megpillantottam volna egy partot, mely a villámok csalóka fényében tünedezett fel, közben meg ezt ismételgettem:
szegény fejem! Olyan érzésem volt, hogy úgy dobál a szél, mint valami hajóroncsot, mely már mindenütt ereszt, és csak azt várja, hogy üssön az utolsó órája, elmerüljön a tenger fenekére, bele egy árokba, ahol végre szétmállhat.
Az ítéletidő pedig folytatódott: villámokkal, fényekkel és szakadatlan égzengéssel. A vállaimon és a tarkómon éreztem, hogy már kétszer olyan erősen zuhog; elkezdtem hát föl-alá szaladgálni, úgy összezavarodtam, mintha csak egy vitorláshajó lennék, egy törött árbocú vitorlás, ami ezt kiabálja: Istenem, eljött hát a vég!
Aztán egyszer csak ott találtam magamat annál az emelkedő partnál. Talán azért, mert egy háborgó óceán közepén éreztem magam, vagy mert már nem tudtam, milyen irányba meneküljek, elkezdtem felkúszni rajta, és hihetetlen nehézségek árán átmásztam egy rácson. A lábam folyton kicsúszott a cipőből, nem láttam semmit, csak tapogatózni tudtam. A tarisznyám ráadásul mindenhová beakadt. Egyedül a bottal tudtam egy kicsit segíteni magamon.
Megindultam tovább felfelé, de elcsúsztam a csuromvizes füvön, ezért inkább négykézláb kúsztam előre.
Amikor végül felegyenesedtem, látom ám, hogy ez az autópálya.
Kamionok és autók suhantak szanaszét fröcskölve a vizet, és a vihar is belehúzott újabb és újabb széllökésekkel és zuhatagokkal, úgyhogy szegény én, már tiszta roncs lettem.
Aztán nem tudom, miképp, talán épp a szél lökött előre, vagy az, hogy valahogy úgy mehettem, mint egy berúgott vak, de véghezvittem ezt a lehetetlen vállalkozást: az átkelést az autópályán. Csak a rám kiszabott sorsnak köszönhetem, hogy még életben vagyok. Az úton való átjutásom annyira zavaros kaland volt, hogy el sem tudom mondani, pontosan hogy történt.
Láttam az autók vakító fényét és a levegőben fröcsögő áradatot. Aztán ösztönösen futni kezdtem, és elhasaltam az autópályát kettéválasztó korlátban; olyan volt, mintha zátonyra futottam volna. Eközben meg jobbról is, balról is, folyamatosan suhantak el ezek a vihar rohamaival súlyosbított zúgó szörnyetegek, fölöttem pedig teljes erővel dúlt az égiháború.
Valami olyasmit gondolhattam magamban, hogy: indulás!
Egy utánfutó szele majdnem elsodort; a csodával határos, hogy nem gázoltak el. Centiméterekkel előttem száguldott el dudálva egy autó, egy másik, miután a reflektora teljesen elvakított, lefröcskölt hátulról. Aztán valahogy megmenekültem, és épségben kikötöttem a túloldalon.
Lejöttem a töltésen, átmásztam egy másik kerítésen, de innen nem tudtam, merre tovább.
Végül fényeket pillantottam meg a távolban, és találtam egy utat is. Az ítéletidő csillapodni kezdett, áthaladt fölöttem, és elvonult a vihar.
Akkor és ott még el sem tudtam képzelni, milyen jót tett velem, hogy a nyakamba kaptam a rengeteg vizet és a villámokat. Úgy értve a jót, hogy felébresztett ebből a kutakban kutató időszakból, és egy kicsit átmozgatta az agyamat. De gondolom, ezt majd maguk is meglátják. Szóval a vihar ahogy jött, úgy el is ment. Én pedig bőrig ázva megérkeztem az első ritkásan álló házakhoz, továbbsétálva pedig valami városba értem, mely szintén a vihar után éledezett, így egyelőre szertefolyó kis erek hálózata volt csupán, és teljesen lakatlannak tűnt.
Én meg csak mentem tovább a magam nyomorúságos kinézetével. Csavarogtam az ismeretlen kis utcákon, örültem, hogy nem lát senki, de a gondolataim teljesen máshol jártak.
Azt hiszem, a kutak levegője, vagy a víz, vagy a holdas-árapályos éjszakák összeadódva az előbbi árvízzel, kicsit megzavarták az érzékeimet. Mert egészségügyi szempontból jól voltam ugyan, azonban a látásom és az agyam tejesen elzsibbadt. Mindenesetre akkor már a végzetemet követtem.
Ezért aztán azon kezdtem el gondolkozni, milyen jó lenne találni egy kis szállót vagy valami hasonlót, ugyanis pénzem, ha el is ázott, volt még bőven.
Járkálás közben egyszer csak megláttam egy bizonyos Leo Panziót. Tétován megálltam előtte, mivel sejtettem, hogy ebben a lerobbant állapotomban nem igazán tűnök megfelelő szállóvendégnek; ilyen kinézettel bizonyára nem fogadnak majd valami szívesen. Merthogy az a meglátásom, hogy a vendéglátósok nem szeretik az ázott, sáros vendégeket, már a jó hírnevük védelme miatt sem.
Végül aztán mégis benyitottam ebbe a Leo Panzióba, és hogy jó benyomást keltsek, így indítottam az ott álló fogadósnál: – Hát, Savini felügyelő volnék.
Ez semmilyen hatással nem volt rá, a szeme sarkából inkább a cipőmet figyelte, mely ki sem látszott a sok sár alól. Azt is látta, milyen rongyos vagyok, még a nálam lévő csomagokat és a botot is szemügyre vette.
Szükségét éreztem, hogy hozzátegyem: – Tényleg Savini vagyok, ez a nevem.
Erre azt akarta tudni, hogy bele van-e ez írva a jogosítványomba vagy az útlevelembe, merthogy csak ebben az esetben lehettem volna számára teljességgel Savini.
Azt feleltem, hogy nincs jogosítványom: – Az útlevelem sincs nálam, Leo úr.
Erre elég csúnya képet vágott, sőt rám kiabált: – Milyen Leo úr? Hallja, vigyázzon a szájára!
Én azt hiszem, ez csak ürügy volt, és valójában nem azért lett ideges, mert eltévesztettem a nevét. Na meg, tulajdonképpen ez bocsánatos tévedés, hiszen én ezt olvastam, és akár hívhatták volna így is.
Mindazonáltal így folytatta: – Az én szállodámban nem tarthat senki botokat, rudakat és semmi más ilyesmit!
Erre azt válaszoltam, hogy igazán sajnálom, de ez számomra egy használati tárgy, és már egy kicsit a szívemhez is nőtt.
– Vigye ki innét azt a cölöpöt! – mondta erre ő.
Aztán nem tudom, miképp, de a bejárati ajtó kilincse beleakadt az egyik zsebembe, és miközben néztem, hogy mi történt, a bot, talán egy belőle kiálló szálka miatt, összeakadt a függönnyel.
Nyilvánvaló volt, hogy Leo úr, vagy bármi is legyen a neve, mindenáron meg akarta őrizni a nyugalmát. Így tesz minden szállodás, gyakorolják is, hogyan kell ezt csinálni. Azt hiszem, azért maradnak nyugodtak, mert így tanulták az iskolában; még akkor is, ha a vendég az arcukba ordít; még akkor is, amikor azt vágják hozzájuk: ocsmány alakok vagytok, ti is, meg az is, aki szült titeket, de a szállodátok is ocsmány. Erre ilyen választ adnak: uram, ön téved, igazán sajnáljuk a kellemetlenséget, és a vezetés is elnézését kéri.
De ez a Leo csak látszólag volt nyugodt szállodás, mert azt kérte, legyek olyan szíves és távozzak a szállodából, és mindezt akképpen, hogy ha úgy vesszük, felügyelői méltóságomban sértett meg.
Ezt a legyen szíves!-t olyan hangsúllyal mondta, ami azt jelentette, hogy látni sem akar botokat és pálcákat a szállodájában, vagy ha mégis, hát nyomban kihajítja őket.
Rögtön tudtam, hogy már csak a felszerelésem miatt sem vagyok elég jó ennek a helynek.
– Elnézést, Leo úr – mondtam – , máris kiszabadítom a függönyt.
Erre ő nagyon dühös lett, talán azért, mert másodszor is Leo úrnak szólítottam. Elkezdett az ajtó felé rángatni, miközben hülye állatnak nevezett, csak azért, hogy megsértsen a méltóságomban.
Rászóltam, hogy vendéglátósként nincs joga az ajtó felé lökdösni, ráadásul az egész az ő függönye miatt van, melybe én csupán beleakadtam. De aztán arra gondoltam, hogy ezt a módszert talán önhibáján kívül tanulta meg, szintén a vendéglátós iskolában. Lehet, hogy arra trenírozták, hogy feltétlenül lökdössön ki olyasvalakit, akinél egy bot van, ez talán a szállodai élet szerves része.
De aztán megragadott, mert észrevette, hogy egy kicsit elszakadt a függöny, és tőmondatokat ordibált felém, melyekkel hangot adott minden benne felgyülemlett haragnak. Ilyeneket, hogy: te rohadt dög! Aztán elsorolta az összes nem túl nagy becsben álló, piszkos állat nevét is, rám értve azokat; ezenkívül köztiszteletben álló szent személyeket is megnevezett, akiket valószínűleg az ő és szállodája ellenségének tekintett.
A dolognak az lett a vége, hogy sajnos eltörött a bot. Eleve eléggé törékeny volt, ott is hagytam. Ő pedig ezzel a lökdösős-húzkodós módszerrel sikeresen kitessékelt.
Ekkorra már sötét, hideg éjszaka volt, én pedig, még mindig csuromvizesen, újból csavarogni kezdtem. Egy olyan kőfalhoz érkeztem, melynek láthatóan nem volt tulajdonosa, inkább valami ősi rom lehetett. Volt rajta egy helyes kis boltív, mely a szag alapján még tiszta is volt, és úgy határoztam, hogy itt fogom tölteni az éjszakát. Aztán majd másnap valami jobbat is kieszelek.
Így is lett. Na nem mintha olyan sokat tudtam volna aludni, hiszen elég kényelmetlen hely volt.
Viszont nézegettem az ég egy sötét, holdfénymentes darabkáját; bámultam a csillagokat és a csillagképeket, és csak pár zavaros gondolat járt a fejemben.
