+ Irodalom

Ermanno Cavazzoni: A holdkórosok eposza

Cavazzoni művéből készült Fellini „A hold hangja” című filmje! Itt az első fejezet: A tények, ahogy azokat én láttam.

Ermanno Cavazzoni: A holdkórosok eposza Fordította: Horváth Csaba, Typotex Kiadó, 2014, Typotex világirodalom sorozat, ISBN 978 963 279 375 7, Puha kötés, védőborítóval, 380 oldal

Cavazzoni művéből készült Fellini „A hold hangja” című filmje!

Első fejezet

A tények, ahogy azokat én láttam

Legelőször is azt a zavarba ejtő, és egészen hihetetlen dolgot említeném, hogy a kutak mélyén palackokba dugaszolt írásokra lehet bukkanni.

Vajon miképp történhet, gondoltam magamban, hogy valaki, mint hajótörött a tengeren, üvegbe zárt üzenetet dob a kútba? Ezen mindig is sokat töprengtem.

Azt mesélték, a síkságon mindennapi dolognak számít, hogy a kutakból palackokba rejtett papírfecniket, bilétákat, fenyegető és egyéb üzeneteket, meg mindenféle firkálmányokat húznak fel; de még ezeknél is vadabb dolgokat látnak úszkálni odalenn, a víz alatt.

A jelenség értelme homályos, ugyanakkor sokan abban a hitben élnek, hogy a kutak valahogy összekapcsolódnak a föld alatt, a síkság mélyéből felszűrődő panaszos hangok pedig mintha a nevén szólítanák az embert.

Ezt azért már nehéz volt elhinni, még akkor is, ha köztudott és mondhatni szokványos dolognak számít: de itt azt mondják, hogy ezek a hangok épp olyanok, mint a palackok, ahogy nem érthető az egyik, úgy nem érthető a másik sem. Talán valamiféle babonaság lehet mindezek mögött.

Egy szó, mint száz, augusztus végén kerekedtem fel, de csak úgy, minden különösebb remény nélkül. Azazhogy volt némi reménységem, de arról egy szót se ejtettem. A hegyek alján vezető utat követtem, azt, amelyik néhány városon is áthalad.

Valaki azt jósolta, hogy csak vizet fogok találni – nem egészen így történt.

Megpróbáltam horgászni, és a kutak mélyéről különféle vasakat, villákat, kampókat szedtem fel. Mindegyiket megette már a rozsda. Salvaterrában egy talicskanyelet találtam; ezen még az a paraszt is meglepődött, aki segített kihúzni.

Elmesélte, hogy valaha sokat lehetett látni egy öregasszonyt a kút mellett. Csak ült ott, pucolta a retket, és néha úgy tűnt, a kút beszél hozzá. Ilyenkor az öregasszony azt érezte, hogy karjai kötéldarabokká változnak – még a retket sem tudta megfogni velük.

Szótlanul végighallgattam, aztán kihalásztunk még egy törött patkómágnest és talán egy marék rézgyűrűt.

Későbbi vándorlásaim során olyasmiről is hallottam, hogy egyszer egy üvegbe zárt beszédet találtak. Valami szocialistáé lehetett.

Nem tudtam, elhiggyem-e. Talán valóban létezik ez a mélységi vízhálózat. Olybá tűnt, mintha e vidéken a kutakat egy olyan föld alatti világ nyílásainak tartanák, amely számára a felszín, amin élünk, csupán valamiféle héjszerűségnek számít. Szerintük csak megszokásból lakunk idefent, de – és ezt meg merem kockáztatni – ebben talán még ők sem hisznek igazán.

Néha az is megesik, hogy egy-egy kút vize följön a káváig és kiönt, vagy csak a perem közelébe ér, és ott hullámzik. Ilyenkor, ha vannak benne üvegek, akkor a faanyagokkal és más könnyű holmikkal együtt azok is előkerülnek. A vas és az egyéb ásványi anyagok viszont ott maradnak az alján.

Mindezeket a dolgokat úgy mesélték nekem. Azt mondták, hogy a kutak vize – mint az árapály – nagyon érzékeny a Holdra: lassan emelkedik, és lassan apad. Amikor a vízszint csökkenésnek indul, nyikorgást vagy nyöszörgést hallani­; ez az utolsó holdnegyed idején a legszívtépőbb.

Azt hiszem, elővigyázatosságból zárják le éjszakára a kutakat, mivel előfordul, hogy mindenki álmát megzavaró nedvesség kúszik fel belőlük hajnaltájt. Arról is értesültem, hogy a kút, ha arra tartja kedve, képes parancsolni az álmoknak: jóvá vagy rosszá alakítja őket, néha merő szeszélyből, máskor mert kedvezni szeretne valakinek. Nem tudom, mennyit higgyek el ebből.

Amikor megérkeztem, egy selvapianai asszony megmutatta nekem a kútját, a vizet az alján, a tetőt és a csörlőt.

Azt mondta, néhanapján még használják ugyan, de a vízvezeték mégiscsak kényelmesebb.

Elmesélte, hogy kislánykorában nagy hatással volt rá a kút, mert ismételte a szavait és utánozta a hangját, aztán őhozzá is elkezdett beszélni. Kedveskedő, csonka, rejtelmes mondatokat szólt. Mivel sajnálta, hogy nem érti, egész délutánokat is képes volt eltölteni azzal, hogy csak a kútra figyelt. Még akkor is a kút járt az eszében, amikor már kinn járt a mezőkön, mert – miképpen elmondta – fülében továbbra is ezek a szólamok visszhangoztak.

A nővére még ennél is furcsább dolgokat tapasztalt, úgy érezte, mintha egyenesen a fülébe suttognának, ezért mindig nagyon felizgatta magát, amikor vizet húztak fel. Egyszer még le is ereszkedett a kút vödrének kötelén. Elég sokáig maradt odalenn, mielőtt kiáltozni kezdett volna: Húzzatok fel! Később egyáltalán nem volt hajlandó erről beszélni.

Fogalmam sincs, miféle történet ez, talán csak ugratás akar lenni. Elmentem ehhez a kúthoz: az udvaron áll, egyszerű kút, még teteje is van. Nemcsak a ház népe gyűlt körém, de az egész szomszédság is.

Mikor leeresztettünk egy kötelet, felmászott rajta egy gyík. Legalább nevettünk egy jót.

Egy napszámos megkérdezte tőlem, hogy netán a vízművektől vagyok-e. Nem – mondtam neki – , a közegészségügyi hivataltól. Azért válaszoltam ezt, hogy mondjak valamit. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a két nővér ott áll a ház ajtajában, és ha enyhén is, de mindketten dülöngélnek. Kissé úgy tűnt, mintha még a fejüket is ingatnák ide-oda. Talán épp a kút mesélt nekik valamit. Az egyikük arról kezdett beszélni, hogy el kellene mennünk innen, mert most nagyon bugyog a víz, és nekik ezt kellemetlen hallgatni.

Megtudtam a vezetéknevüket: Carboni. Ők a Carboni nővérek. Vénkisasszonyok ugyan, de mindenki azt állítja róluk, hogy nekik a kút a férjük.

Ezek az emberek aztán azt is meg akarták mutatni nekem, hogy hova jár inni néhanapján Taddei Filippo, aki egyszer beleugrott a kútba, mert hívást hallott odalentről. Az eset után többé már nem is akart a házában lakni, inkább a környék árkaiban éldegélt, és mind a mai napig onnét kémleli családjának jövését-menését. Figyeli a kertben kapáló apját, figyeli az anyját. Általában egy lyukban kuporog, és onnan nézi a földműveseket meg a mezőn folyó munkálatokat.

Ez lenne Taddei Filippo, de egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy tényleg létezik.

Elvittek a földekre, hogy megmutassák a vermeket, még mondták is: Ezek az ő vermei. Aztán megmutatták nekem a mezőket és a kis csatornákat. Azt mesélték, ez a Taddei Filippo most éppen ide költözött. Aztán megmutattak egy szőlőlugast, a cukorrépaföldeket és egy cölöpöt.

Akkor megláttam valakit. A távolban futott, és mindenki ezt kiabálta utána: Filippo, Filippo! Ő volt az, Taddei Filippo futott arra.

Még ha mindez igaz is, akkor sem tudom pontosan, hogyan vélekedjek erről az egészről.

Taddei olykor titokban visszamegy a házába vizet inni, de aztán nyomban visszabújik a lóhere közé. Nyáron a kukoricásban szokták látni, sőt, ha valami mozog a búzában, azt mondogatják, ő rakott ott fészket a fácánokkal.

Borzasztó gyorsan tud futni: épp csak megpillantani lehet, suhan, mint egy nyíl, sövénytől sövényig, és ilyenkor mindenki kiáltozni kezd, főleg a nők, akik attól rettegnek, hogy a ruhájuk alá nyúl. Végeredményben olyan nagy sebességgel jelenik meg és tűnik el, hogy az már tényleg hihetetlen, nincs is idő felismerni őt, úgyhogy csak úgy ösztönzésképp vagy megfélemlítés gyanánt kiált oda neki valamit az ember.

Ámulatba ejtő történet volt, tetszett.

Oldalak: 1 2 3

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top