Amikor eljöttem onnan, azt hiszem, ez a Filippo uraság pont egy szalmakazalban motozott, mert por szállt fel onnan, és egy pillanatra mintha még valami alakot is láttam volna felbukkanni, de lehet, hogy csak egy nyúl vagy egy pulyka volt.
Miközben a tájat néztem, az jutott eszembe, hogy ezen a vidéken nem lehet egyszerű elrejtőzve élni, mivel elég kevés a fa. Ha valakinek arra van érkezése, mint Filippónak, hogy vándoréletbe kezdjen, annak szükségszerűen kell szélsebessé válnia, máskülönben bárhol megláthatnák.
Amikor már messze jártam a házaktól, hirtelen úgy tűnt, mintha Filippót hallanám egy pocsolyából. Odamentem megnézni, mi az, de csak tohonya békák tespedtek egy nádas közepén. Felnevettem magamban: Filippo talán nem is létezik. Az ember mozgást lát a fűben, és azt gondolja: biztosan Filippo az! Lát valamit a távolban, megneszeli a szél süvítését, egy mögüle jövő susogást, és rögtön az eszébe ötlik:
ő az, Filippo van ott! Ezért egy kicsit mozdulatlanul maradtam és füleltem, de sehonnan nem hallatszódott semmi – talán csak pár csirke.
Na, nem is tudom, hogy mondjam, de hirtelen rám tört az az érzés, hogy mégiscsak Filippo van ott, csak most épp csendben van. Nagyon hátborzongató volt.
Aztán valami megvillant a nád mögött, ki tudja, mi lehetett, de a békák elugrottak, kicsit távolabb a tyúkok vad kotkodácsolásba kezdtek, és valahol még messzebb felröppent egy csapat rigó. Ki érti ezt a síkságot? Ezt a Taddei Filippót?
Ezután megálltam még imitt-amott, de képtelenség lenne sorban elmesélni mindent. Ez a síkság olyan sima, mint egy tükör, legfeljebb fák, fű, árkok és csatornák vannak rajta. Meg utak: aszfaltozottak és nem aszfaltozottak, körben pedig a táj látszik. Egy végtelen laposság, ameddig csak a szem ellát. Emlékszem, ezt mindig megjegyeztem magamban.
Ugyanebben az időszakban, amikor ezeket a gondolataimat és ezeket a hangokat követtem, jól emlékszem, mily kedvesen fogadott egyszer egy esperes.
Azért találkoztam vele, hogy egy kút felől érdeklődjem nála.
Azt állította, hogy a kút nem hagyja őt aludni éjszakánként. Volt, hogy úgy hallotta, mintha valaki a kilencedet imádkozná, de általában egyszerre lehet a sokaság hangját hallani; elmondása szerint leginkább pletykálkodást és fecsegést. Sokszor értesül így olyan dolgokról, amelyek róla szólnak – csúnya és sértő szavakkal fűszerezve.
Ilyeneket mond neki a kút: te ilyen meg olyan vagy; meg, hogy ezt meg azt csináltad. Szerinte a kutakat le kellene zárni, és őrséget állítani melléjük, mert most nők és gyerekek is megközelíthetik őket. Azt is mondta, jobb lenne, ha a kutak helyett köztéri csapok lennének.
Két és fél napig maradtam a plébánián. Ez a don Solimano igazán fura alak. Mindig úgy néz ki, mintha valami teljesen máson gondolkodna. Egészen megdöbbentő például, ahogyan a misét celebrálja. Itt talán azt hiszik, hogy így kell ezt csinálni. Kicsit félelmetesek is a miséi, annyira zavarosak, hogy még őt magát is felzaklatják. Láttam, ahogy például kinyitotta a szentségtartót, hogy megpróbálja beletuszkolni a könyvállványt. Persze egyáltalán nem fért bele. Aztán a szeme sarkából rám nézett – azt hiszem, a tekintetével faggatott engem. A ministránsok pánikba estek, ő pedig mutogatott nekik, hogy tegyenek el valamit máshová. Nem tudom, honnan támadhatott ez az ötlete, hogy a könyvállványt az ostyák mellé tegye, hiszen ez egyetlen szertartásban sincs benne.
Megfigyeltem, hogy nincs nyugalom a miséin: a bűnbánati imádság közben néha nagyon magasra vitte fel a hangját, mire a ministránsok egyből szaladtak hozzá a misekönyvvel – nyilvánvalóan ezt jelezte a hangszínével. Aztán széttárt karokkal megperdült, és belefogott a könyörgésbe, de eközben kis jeleket adott nekem – vagy valakinek a hátam mögött. Hátra is pillantottam, de nem tudtam rájönni kinek mutogat. Az is megfordult a fejemben, hogy talán nem is keresztény szertartáson veszek részt, mert a kezeit egészen kicsavarva tartotta. Még csak hasonlót sem láttam soha.
Bár a misét puszta udvariasságból mentem el meghallgatni, egy pillanatra sem lankadt a figyelmem. Azt hiszem, a ministránsok sem álltak a helyzet magaslatán. Egyszer például akkor akarták megrázni a csengőt, amikor ő még az oltárnál ügyködött. Ekkor egy kicsit
mindenki elbizonytalanodott. Volt, aki a földet nézte, én viszont követtem a jelenetet: don Solimano lejött a lépcsőkön, és dühösen mutogatott. Az egyik ministráns a híveket figyelte, gondolom azért, hogy rájöjjön, hol járnak a szertartásban. Azt hiszem, éppen valamiféle úrfelmutatás következett volna, de inkább úgy nézett ki, mintha a nevetgélő ministránsok és a hölgyek nagy ámulatára, maga don Solimano akarna felemelkedni a levegőbe.
Később még a hívek is belekezdtek egy énekbe, de közben úgy tűnt, mintha valami perpatvar lenne az oltárnál. Aztán a mise lassan véget ért, mi pedig mindnyájan kimentünk a szabadba, és úgy tettünk, mintha mi sem történt volna.
Nem tudom, miért, de itt Rotegliának hívtak engem, pedig ennek nem volt semmi értelme. Don Solimano meg azt hitte, hogy valami díjbeszedő vagyok. A kútról akartam vele beszélgetni, ő azonban elterelte a szót, és inkább tanácsokat kért tőlem ilyesformán: Roteglia, mondja meg maga, hogyan is állunk! Kérdeztem, hogy milyen értelemben gondolja, de erre nem akart válaszolni, így aztán két csendes órát töltöttünk el közösen.
Később, miután már rég eljöttem onnan, kikövetkeztettem, hogy ez a don Solimano olyan titkot őrzött, amely állandóan gyötörte őt. Ráadásul nem díjbeszedő vagyok, a nevem pedig nem Roteglia.
Innentől kezdve azonban nem voltam többé ismeretlen, kerekedett egy kis hírem, amely mindig megelőzött utamon.
Amikor bementem egy udvarba, szinte már örvendezve fogadtak, és elújságolták, hogy kiszáradtak a kutak. Pratofontanában egy kihalászott cipőt és egy angolnát mutattak nekem. Ezen tréfálkoztak is, mivel ami a kútból kijön, rendszerint megnevettet.
Kerteket is mutogattak. A kutakból öntözzük őket – mondták.
És szerintük ez nem semmi.
Nem tudom, hány nap mehetett el ezzel a szemleféleséggel. Arra emlékszem, hogy reggelente még látszott a Hold, aztán addig fogyogatott, míg teljesen el nem tűnt.
Éjszaka is nagy volt a hőség, aludni sem lehetett tőle.
Hogy is mondjam: ebben az időszakban az agyam állandóan dolgozott, szinte transzban voltam. Odabent kis dalocskák kergették egymást, és addig ismételgettem magamban mindazt, amit az emberek meséltek nekem, amíg teljesen összezavarodtam.
Röviden: ez egy ilyen időszak volt, pedig még sok kaland volt hátra.
Egyszer az is megesett, hogy akaratomon kívül felügyelő lett belőlem. Megérkeztem egy helyre. Nem tudom pontosan, hol voltam, de amikor a kútjaik után érdeklődtem, így feleltek: na végre! Már nagyon vártuk.
Úgy gondolták, én vagyok a lecsapolási biztos. Savini felügyelő.
Én ezt nem tagadtam, nem akartam bonyolítani a helyzetet.
Kimentünk a lecsapolt mocsárhoz, mely ezek szerint az én illetékességemhez tartozott, én pedig buzgón bólogattam, amikor a mezők öntözését és a vízszabályozó gátat mustráltuk. Aztán odaértünk a csatornához. Megvizsgáltam, aztán megnéztem a töltést és az ott növő füvet. Nyárfákat is mutattak, meg egy házat a töltésen.
Mondtam nekik, hogy mindent rendben találtam. Mivel számukra Savini felügyelő voltam, mindenki elégedett volt.
Aztán a kutak felől is érdeklődtem, hogy hallani-e belőlük valamit, felbukkannak-e bennük üvegek. Itt, ezen a helyen történt meg először, hogy senki sem értette, mit szeretnék: kérdőn néztek egymásra, és csak rázták a fejüket.
Aztán valakinek eszébe jutott, hogy valamelyik reggel az egyik társukat térden állva találták a ciszternánál – azóta mélabú gyötri és nem beszél. Szerintük a ciszterna változtatta meg őt.
– Ó, igen, Santino – mondták kórusban nevetgélve, mert eszükbe jutott a neve is.
– Ezek a kutak nagy zsiványok – jegyezte meg valaki. – Nem igaz, felügyelő úr?
Erre aztán többeknek is eszébe jutottak dolgok. Például, hogy egyikük unokatestvére egyszer lefeküdt aludni ebéd után, mert borzasztó fáradtnak érezte magát. Azt mondta, a kút az oka. Egy év múlva ébredt fel.
– Egy év múlva! Érti, felügyelő úr? – bizonygatták, majd hozzátették, hogy az unokatestvér teljesen abban a hitben volt, hogy csak egyetlen délutánt töltött az ágyban, és csupán az álma volt nagyon hosszú.
Egy másik társuk pedig, akit mindig a teljes nevén szólítottak, annyira félt a kutaktól, hogy egyre csak azt ismételgette, jobb lenne, ha börtönbe dugnák, rázárnák a cella ajtaját, és őröket állítanának elé, hogy vigyázzanak rá. Végül hozzátette, hogy akkor végre-valahára bedughatná a fejét a takaró alá, és csak nevetne, csak nevetne…
– A nedvesség – magyarázták. – Amikor felkúszik a csontokba…
Hallottam, hogy olyasvalakit kezdenek felemlegetni, aki a házában uralkodó nedvesség miatt szökött el hazulról.
– Igen, a tanító – mondogatták.
Ennek a tanítónak az volt a rögeszméje, hogy házának alapjai vízben állnak, és hogy össze ne dőljön, a ház mélybe nyúló gyökereket eresztett. A víz azonban feljött a pincéből, fel a falakon, fel a lépcsőkön, fel az asztalok és a székek lábain, ettől pedig minden tönkrement és megpenészedett.
– Meg akart házasodni, ezért végül megszökött – mesélték az emberek. – Azt remélte, hogy az asszony majd kitakarítja a házat. Azt is hozzátette, hogy egyedül már nem tud védekezni az őt kémlelő kút ellen.
Na, ez már valami, gondoltam magamban. Szép kis történet!
Talán azért, mert nagyon figyelmesen hallgattam őket, megkérdezték, értek-e az ilyesmihez. Mondtam nekik, ilyesmiről, hogy valaki azért akarna megnősülni, hogy kiegyensúlyozza egy kút hatását, még csak nem is hallottam.
Erre az egyikük elmesélte, hogy ezzel a tanítóval igencsak szokatlan, de legalábbis nem mindennapi dolog esett meg. Ő maga osztotta meg vele az ügy minden részletét, mielőtt még megszökött volna.
A tanító ebben a forróságban és a földből kigőzölgő nedvességben úgy kezdte érezni magát, mintha egy kísérlet részese lenne, mintha egy fóliasátorba zárták volna, ahol felgyülemlik a pára. Aztán egyszer csak a ház padlójának repedéseiből szép zöld fű sarjadt.
És ez még mind semmi!
Ez a tanító felfedezte, hogy a bútorokon ágak és levelek hajtottak ki, mintha mindig is erre a kikeleti pillanatra vártak volna. Felébredtek álmukból és kirügyeztek.
Elbeszélése szerint a székek már egészen elbokrosodtak, a fiókok pedig gyökeres fatörzsekké változtak. A fonott karosszékek fűzfaerdővé lettek, minden máson, a szekrényeken, az asztalokon, a ruhásládákon pedig sűrű, zöldellő lomb virult. Az ajtókra redőzött kéreg ült, a fiókokból szakállgyökérzet himbálódzott.
A lombok között járkálva állítólag úgy érezte, mintha egy szűk abroncs szorult volna a fejére; teljesen leizzadt a fullasztó, trópusi páratartalomban.
Aztán a cipőin is kékes penész és zuzmó jelent meg, ő pedig látta, ahogy a nedves ágynemű felől a bolyhos penész szétterjed. A padlókon hosszú, selymes fű tenyészett, mely úgy hullámzott, akár a sás.
Muszáj volt megszöknie innét. Úgy mesélik, hogy a házában már csak a lomb susogását hallotta, a pincéből meg nedves szél fütyült, mely, ha bezárta az ajtókat, a repedésekből süvített.
A jelenlévők közül azonban néhányan egymásra nevettek és ilyeneket mondogattak: – Emlékszem ám a tanítóra! Eljött érte a bátyja, hogy elvigye ide a közeli városba, hátha ott majd sikerül kiházasítania. A házat pedig jól itt hagyták. Hát, valami iszonyú rendetlenség uralkodott odabenn. Még a mosogatóban és az ágy alatt is gomba nőtt.
Én erre elcsodálkoztam: – No, lám csak!
Erre mindenki bólogatni kezdett: – Meg kell hagyni, a ház tényleg nedves volt – és örültek, hogy beszélhetnek erről.
Szerintük olyan lehet ez, mint a malária, ezért némelyikük a kutat hibáztatja, hogy biztos onnan ered. Mert hát a víztől és a nedvességtől származnak ilyen gondolatai az embernek, meg a fogyó Hold miatt.
Én viszont a történet folytatását akartam tudni, mert lenyűgözött ennek a szegény ördögnek a kálváriája.
Ekkor szóba került a közeli város egyik terén lévő kávézó, az, amelyik cégérén egy festett szerecsen látható. Ha valahol, hát akkor ott biztos megtudok valamit.
Valahogy ekképpen mozdultak előre az ügyeim.
Megint a mezei utakat jártam, az emlegetett falu vagy város felé haladva. Közben ezen a tanítón járt az eszem, akit gyökerek és levelek támadtak meg a saját házában. Igencsak szerettem volna találkozni vele. Amikor leültem kifújni magam, már késő délután lett.
Na mármost, miközben a gondolataimba merülve és mindenfelé elkalandozva ücsörögtem a sötétedő ég alatt, a nyomasztó melegben, az éhes szúnyogok között, szóval miközben ott gubbasztottam és a kutakon meg mindenféle egyéb dolgokon gondolkodtam: hogy meglehet, csupa zagyvaság nyomába eredtem, amiről mind ez idáig semmi biztosat nem tudtam kideríteni; szóval egyszer csak látom ám, ahogy a látóhatáron rettentő fellegek gyülekeznek, tele elektromos töltéssel és vakítóan villódzó villámokkal.
