Mást vártál
Azt vártad, hogy a folyó majd
maga alá gyűri a várost,
hogy a szünetet tartó tömör tér,
vagy az itt megpihenő,
márvány alá rejtett föld,
amelyet azért taposol, hogy végre
valahol megszakadjon,
majd némi feloldozást kínál.
Nem gondoltad volna, hogy e békés
tömeg úgy ékelődik a város szorításába,
ahogyan egy test eltűnik a másik alatt:
levegőt vártál és rád nyitott tereket,
ahol végre egyedül állhatsz.
Tér
Egyik-másik előrelép olykor az erős félhomályból,
a többit szinte a feledésig zsugorítva: egy tér,
amikor megérkezel. Mintha rád szabták volna
eleve, épül köréd, minden egyes új lépéssel
a másik egyre távolabb, amíg végleg kívülre kerülnek.
Még be-benéznek a körbe, téged keresnek szemükkel
a puszta érzékelés reményében: hogy itt vagy.
És éppen ennyi elég, hogy elfogadják
a kör íratlan határait.
Egyre hangosabban mondhatod
Csontsoványra fogyasztod a várost. Elég lenne
a teher, amit nélküled is hordania kell és
nélküled is állandó készenlétben. Visszahúzod
a kidobott hálót, hátha fennakad egy-két
vergődő hal: az emlék. Még csak tétova mozgás,
feszült figyelem. Még nem adhatsz neki nevet,
majd később, ha befejezted. Pedig csak arra várhat,
hogy tőled kapja nevét, hogy veled együtt mozogjon.
Csak te látod, hogyan veszti súlyát,
hogy szinte ugyanabban a pillanatban
vissza is szerezze azt. Lassan formálódik
a név, hangról hangra. És te bátran, egyre
hangosabban mondhatod. Egyetlen szó lesz a vége.
