Molnár Zoltán fekete-fehér fotográfiáin eddig is egy hihetetlenül színes, idegen – de mégis ismerős! – világ mutatkozott meg. A mostani, Petőfi Múzeumban megrendezett kiállítás egyik újdonsága, hogy színes fényképeivel mintha új utakat nyitva folytatná az eddig járt utat a művész.
Lukács Miklós (fotó Ferenczy Dávid)
A Világok útjain című kiállítás megnyitója – szokatlan módon – nem a képek között, nem a kiállító-térben zajlott, hanem a Múzeum legdíszesebb termében, s ezzel – nyilván tudatosan – tovább erősítette azokat a művészi szempontból is jól indokolható feszültségeket, melyeket Molnár Zoltán oly ügyesen használ.
A megnyitó „szöveges részét” Lukács Miklós cimbalomművész hagyományból rugaszkodó muzsikája foglalta keretbe. A
E. Csorba Csilla (fotó Ferenczy Dávid)
kiállítás megnyitóhoz képest nagy számú egybegyűlteket E. Csorba Csilla, az intézmény főigazgatója köszöntötte. Összefogott és alapos beszédében nem csak Molnár Zoltán pályáját ismertette, de a hosszas előkészítés után megvalósuló kiállítás fontosságáról is szólt:
– Azt a témához közel kerülő, empátiával telt közeledésmódot követi, amely lehetővé teszi a szikár, nem szájbarágós, de egyszerűségében mélyre ható szerkesztést, és az öröm vagy a fájdalommal teli pillanatok közeledésének közvetítését… Úgy érezzük, a hely és az idő örök, kimozdíthatatlan. A helyszín változik, de a probléma örök.
Junghaus Tímea (fotó Ferenczy Dávid)
A kiállításról Junghaus Tímea művészettörténész tartott előadást, melynek a során olyan – a hétköznapi szemlélődők előtt rejtve maradó – összefüggésekre világított rá, melyek kapcsán a sokat látott értelmiségiek is csak tágra meredt szemmel pillogtak:
– Az itt megtekinthető fotóanyag intenzív intellektuális stimulációt és vizuális élményt kínál mindenkinek, így igazán megtiszteltetés volt, hogy néhány gondolattal én is hozzájárulhatok a kiállítás értelmezéséhez – kezdte rafinált előadását a roma-ügyek iránt elkötelezett művészettörténész, aki hasonlóan szofisztikált megfogalmazásokba csomagolva fontos dolgokról mesélt. [A sokszínűvé tett értelmezési horizont felett érzett lelkesedésemet nem félretéve is kíváncsi lennék arra, ahogy Junghaus Tímea a fotográfiákról, azok tényleges fontosságáról a megörökített személyeknek mesélne.] – Molnár roma fotói olyan műalkotások, melyek azon túl, hogy fototechnikailag tökéletesek, formailag és kompozicionálisan pedig kiemelkedően magas színvonalúak, leleplezik, felülírják, vagy megfordítják a fotótörténeti hagyományból jól ismert tekintet megképzését és irányát.
A óriásira tágított értelmezési horizontban olyan – elsőre meglepő témák is felbukkantak, mint a feminista teória második hulláma kapcsán felbukkanó „férfi tekintet”, mely a hatalmi aszimmetria fenntartását segítő és a nők tárgyiasítását előidéző mechanizmus. Innen már csak egy lépés volt az „imperialista tekintet” posztkolonialista koncepciójáig, ahonnan már könnyen vissza lehetett kanyarodni a „diaszporikus tekinteten” keresztül a „roma tekintetig”, s onnan Molnár fotográfiáihoz, hogy a háttér megrajzolása után a lényeghez férkőzhessen a hallgató:
– Műveinek látványa rettenetes és egyúttal fenséges is. Az, ami veszélyes lehet, nem tekinthető csekélységnek, vagy lenézendőnek. – És a lényeg végre verbálisan is megmutatkozik:
– Fotói sose válnak a dominancia technikájának gyakorlásává. Pontosan arra törekszenek, hogy megtalálják legitimációjukat az ábrázoltak tekintetében. A szemlélt tárgy, ebben az esetben a roma megszólaltatásával. Ez egy nagyon heroikus vállalás egy kortárs fotóművésztől, még ha olyan kiváló életrajzzal, tapasztalattal és elismerésekkel is rendelkezik, mint Molnár Zoltán.
A díszítettségében és cizelláltságában a PIM díszterméhez hasonlítható előadás kihívások elé állította a hallgatóságot, s ugyanolyan feszültséget teremtett, mint ami Molnár emberábrázolásai és az azt befogadó palota között vibrál. Végre – a Junghaus előadás kapcsán – egyszer azt érezhettem, hogy a túlhajtott, sokszor értelmetlennek tűnő bölcsészkedésnek helye és funkciója van, s több tud lenni, mint köldöknézős ködborotválás egymás közötti blöff-csencselése!
Persze, ez sem ment fel senkit a felelősség alól, hogy a fenti sorvezetőt félredobva saját szemén keresztül igya be, s dolgozza fel a látványt!
Ugyanezekről a képekről, ugyanezen a megnyitón talán ilyesmit mondana-süvöltene Jónás Tamás:
„…Semmi más nem: csak ember.
Se kereskedő, sem írnok nem leszek.
A közelemben langyosodnak az istenek.
Finomodjon-e tovább, hogy senki se értse?
Én vagyok a jövő reménye.
Amit most teszek, mások fogják.
Eresedik tőlem is ez a szegény ország.
A költő jött ide, hogy belekérdjen a szemébe
minden olvasónak: a szíved megért-e?
Én vagyok a jövő reménye.”
