+ Fotó

Cigányok a PIM-ben

Két termet foglaltak el, május 15-ig maradnak.

  • E. Csorba Csilla (fotó Ferenczy Dávid)
  • Junghaus Tímea (fotó Ferenczy Dávid)
  • Lukács Miklós (fotó Ferenczy Dávid)
  • Világok útjain kiállítás 2. (fotó Ferenczy Dávid)
  • E. Csorba Csilla (fotó Ferenczy Dávid)
  • Junghaus Tímea (fotó Ferenczy Dávid)
  • Lukács Miklós (fotó Ferenczy Dávid)
  • Világok útjain kiállítás 2. (fotó Ferenczy Dávid)

Molnár Zoltán fekete-fehér fotográfiáin eddig is egy hihetetlenül színes, idegen – de mégis ismerős! – világ mutatkozott meg. A mostani, Petőfi Múzeumban megrendezett kiállítás egyik újdonsága, hogy színes fényképeivel mintha új utakat nyitva folytatná az eddig járt utat a művész.

Lukács Miklós (fotó Ferenczy Dávid)

Lukács Miklós (fotó Ferenczy Dávid)

A Világok útjain című kiállítás megnyitója – szokatlan módon – nem a képek között, nem a kiállító-térben zajlott, hanem a Múzeum legdíszesebb termében, s ezzel – nyilván tudatosan – tovább erősítette azokat a művészi szempontból is jól indokolható feszültségeket, melyeket Molnár Zoltán oly ügyesen használ.

A megnyitó „szöveges részét” Lukács Miklós cimbalomművész hagyományból rugaszkodó muzsikája foglalta keretbe. A

E. Csorba Csilla (fotó Ferenczy Dávid)

E. Csorba Csilla (fotó Ferenczy Dávid)

kiállítás megnyitóhoz képest nagy számú egybegyűlteket E. Csorba Csilla, az intézmény főigazgatója köszöntötte. Összefogott és alapos beszédében nem csak Molnár Zoltán pályáját ismertette, de a hosszas előkészítés után megvalósuló kiállítás fontosságáról is szólt:

– Azt a témához közel kerülő, empátiával telt közeledésmódot követi, amely lehetővé teszi a szikár, nem szájbarágós, de egyszerűségében mélyre ható szerkesztést, és az öröm vagy a fájdalommal teli pillanatok közeledésének közvetítését… Úgy érezzük, a hely és az idő örök, kimozdíthatatlan. A helyszín változik, de a probléma örök.

Junghaus Tímea (fotó Ferenczy Dávid)

Junghaus Tímea (fotó Ferenczy Dávid)

A kiállításról Junghaus Tímea művészettörténész tartott előadást, melynek a során olyan – a hétköznapi szemlélődők előtt rejtve maradó – összefüggésekre világított rá, melyek kapcsán a sokat látott értelmiségiek is csak tágra meredt szemmel pillogtak:
– Az itt megtekinthető fotóanyag intenzív intellektuális stimulációt és vizuális élményt kínál mindenkinek, így igazán megtiszteltetés volt, hogy néhány gondolattal én is hozzájárulhatok a kiállítás értelmezéséhez – kezdte rafinált előadását a roma-ügyek iránt elkötelezett művészettörténész, aki hasonlóan szofisztikált megfogalmazásokba csomagolva fontos dolgokról mesélt. [A sokszínűvé tett értelmezési horizont felett érzett lelkesedésemet nem félretéve is kíváncsi lennék arra, ahogy Junghaus Tímea a fotográfiákról, azok tényleges fontosságáról a megörökített személyeknek mesélne.] – Molnár roma fotói olyan műalkotások, melyek azon túl, hogy fototechnikailag tökéletesek, formailag és kompozicionálisan pedig kiemelkedően magas színvonalúak, leleplezik, felülírják, vagy megfordítják a fotótörténeti hagyományból jól ismert tekintet megképzését és irányát.

A óriásira tágított értelmezési horizontban olyan – elsőre meglepő témák is felbukkantak, mint a feminista teória második hulláma kapcsán felbukkanó „férfi tekintet”, mely a hatalmi aszimmetria fenntartását segítő és a nők tárgyiasítását előidéző mechanizmus. Innen már csak egy lépés volt az „imperialista tekintet” posztkolonialista koncepciójáig, ahonnan már könnyen vissza lehetett kanyarodni a „diaszporikus tekinteten” keresztül a „roma tekintetig”, s onnan Molnár fotográfiáihoz, hogy a háttér megrajzolása után a lényeghez férkőzhessen a hallgató:

– Műveinek látványa rettenetes és egyúttal fenséges is. Az, ami veszélyes lehet, nem tekinthető csekélységnek, vagy lenézendőnek. – És a lényeg végre verbálisan is megmutatkozik:

– Fotói sose válnak a dominancia technikájának gyakorlásává. Pontosan arra törekszenek, hogy megtalálják legitimációjukat az ábrázoltak tekintetében. A szemlélt tárgy, ebben az esetben a roma megszólaltatásával. Ez egy nagyon heroikus vállalás egy kortárs fotóművésztől, még ha olyan kiváló életrajzzal, tapasztalattal és elismerésekkel is rendelkezik, mint Molnár Zoltán.

A díszítettségében és cizelláltságában a PIM díszterméhez hasonlítható előadás kihívások elé állította a hallgatóságot, s ugyanolyan feszültséget teremtett, mint ami Molnár emberábrázolásai és az azt befogadó palota között vibrál. Végre – a Junghaus előadás kapcsán – egyszer azt érezhettem, hogy a túlhajtott, sokszor értelmetlennek tűnő bölcsészkedésnek helye és funkciója van, s több tud lenni, mint köldöknézős ködborotválás egymás közötti blöff-csencselése!
Persze, ez sem ment fel senkit a felelősség alól, hogy a fenti sorvezetőt félredobva saját szemén keresztül igya be, s dolgozza fel a látványt!
Ugyanezekről a képekről, ugyanezen a megnyitón talán ilyesmit mondana-süvöltene Jónás Tamás:

„…Semmi más nem: csak ember.
Se kereskedő, sem írnok nem leszek.
A közelemben langyosodnak az istenek.
Finomodjon-e tovább, hogy senki se értse?
Én vagyok a jövő reménye.

Amit most teszek, mások fogják.
Eresedik tőlem is ez a szegény ország.
A költő jött ide, hogy belekérdjen a szemébe
minden olvasónak: a szíved megért-e?
Én vagyok a jövő reménye.”

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top