A kijelölt helyek…
A csodálatos Metropolitan múzeum termeiben sétálva eljutok Vermeerhez, a holland aranykor festőjéhez, a 632. galériába. Meglátom A nő vizeskancsóval című festményét. Azonnal odatartok, a többi képet egyelőre nem is veszem észre. E csodálatos, barokk stílusú képen fiatal lány áll az ablak mellett lehajtott fejjel, kezében vizeskancsóval. A víz a tisztaságot, az ablak a szabadságvágyat, a lehajtott feje pedig a szerénységet is ábrázolhatná. Ami mégis mindenek felett megfog, azok a színek. A jellegzetes vermeer-i ultramarin és a sárga bevilágítja a termet. Mindegy mekkora is a kép maga, hatalmassá növi ki magát egy szempillantásom alatt.
Johannes Vermeer (Jan Vermeer van Delft) csak kis számú, de annál jelentékenyebb festményt hagyott az utókorra. Az őt kutatók szerint 45 képet festhetett élete során. Ma ebből kb. 37-et ismerhetünk. Ezek közül viszont 32-ről állítják teljes bizonyossággal, hogy tőle vannak. Ez a csodálatos festőművész hagyta ránk a világ leggyönyörűbb festményét, a hágai Mauritshuis-ban található Delft látképe című remekművet. S vajon kinek volt a legszebb mestermunka a világon? Marcel Proustnak mindenképpen, de mi sem tagadhatjuk meg tőle ezt az érdemet, ha vele szemben állunk. De térjünk vissza New Yorkba. A többi Vermeer kép, melyeket itt találok a sorban, a Leány portréja és Az alvó lány című festmények. Utóbbi az egyik legelső Vermeer zsánerképeinek sorában. Aztán itt van még A katolikus hit allegóriája és a Lanton játszó hölgy ablak mellett.
A holland aranykor másik nagy festője, Rembrandt van Rijn volt. A mester portréi mindig meghatnak. 12 képet számolok tőle a ”Met” termében. Mindet szemügyre veszem, letaglózva továbbmegyek és sietek az impresszionistákhoz. Egyszerre vízililiomok kerülnek elém, ami felvillanyozza múltba tévedt lelkemet. Claude Monet-tól 18 festmény található, a 822. galériában van a legtöbb. Innen érek el Van Gogh-hoz a 826. terembe. Egyszerre több képe is belekerül a látóterembe, a legkihívóbbak a Napraforgók és az Íriszek. Sok gondolat suhan át bennem, és végül Rőhrig Eszter prózájának sorai jutnak eszembe.
Semmi nem olyan sárga, nem olyan kék, nem olyan vörös és nem olyan zöld. Nem engem dobálnak a gyerekek káposztatorzsával. Ágyamban nincs matrac, a padló nyikorog, az ablakon nincs függöny. Asztalomon az Életöröm. Életöröme annak van, aki tud másokért élni, az életöröm önfeláldozás.
Gauguin – Van Gogh pályatársa, és egy ideig alkotótársa, akit végül csúnyán elijesztett, miután idegösszeomlást kapott – szintén itt van. Paul Gauguin-nak sikerült minden stiláris modorosság nélkül megfestenie őszinte, romlatlan, a Csendes-óceán szigetein élő ”modelljeit”. Ezzel kialakította önálló stílusát. Talán ennyi Gauguint nem is láttam még egy helyen.
A bronz az örökkévalóságnak készül…
Degas-nak is jelentős számú festménye került New Yorkba. Lépkedek erre-arra a teremben, akárcsak a balett-táncosok a festményein. A táncoló lépések véget nem érnek, ide-oda cikázok, valamit mindig meg kell nézni rajtuk. Szerencsére szellős ez a terem. Biztos ma már mindenki volt itt egyszer. Érzem a képeken a sok tekintetet. Degas-t, mint festőművészt ismerte meg a világ, pedig jelentékeny szobrász is volt. De viaszból megformált szobrait soha nem állította ki, a Kis 14 éves táncoslány című munkáját kivéve. Halála után találták meg műtermében a lovacskákat, a Párizsi Opera balett-táncosainak mozdulatait megörökítő szobrait, melyek mind, Degas rendkívüli szobrásztehetségről árulkodnak. Az eredetileg törékeny viaszszobrait csupán halála után öntötték bronzba, egyik barátja felügyeletével. Ezeket láthatjuk ma, több példányban is. Sokat itt a Metropolitan múzeumban. Auguste Rodin volt azon kevesek egyike, akik láthatták Degas viaszszobrait. Amikor Rodin megkérdezte barátját Degas-t miért nem hajlandó bronzba önteni a munkáit, Ő így válaszolt: ”Az nagyon nagy felelősség. A bronz olyan végleges. Tudod mennyire szeretek újra és újra dolgozni a figuráimon. Ha az egyik szétmállik, összeomlik, van okom arra, hogy elölről kezdjem az egészet.”
Modelljeinek Rodinhoz hasonlóan nem engedte meg, hogy a szokásos ”szalon pózban” álljanak. Ő is a természetes mozdulatokat szerette, a mindennapi női rutin elkapott pillanatait. Kitűnően ragadta meg a mozgásokban rejlő harmóniát. De Rodinnal ellentétben, Degas természetes pózait a klasszikus balett mozdulatai diktálták és modelljei nem szaladgálhattak szabadon a műtermében, mint ahogy Rodin emancipált, szenvedélyes ”női”.
És ugyan ki öntheti biztosabb kézzel szobrait bronzba, vagy faraghatja ki márványból, ha nem a nagy Rodin. Éppen nemrég olvastam el róla egy monográfiát, és most itt van előttem megannyi Rodin szobor. Zseniális minden darab. Michelangelo mellett az egyik legzseniálisabb valaha élt szobrász. Ők tudták igazán szoborba önteni a mozgó világot. Egy fiatal férfialak, az Érckorszak című szobor, A Gondolkodó egyik másolata, Isten keze, Ádám, A calais-i polgárok szoborcsoportja, néhány a sok közül ami hirtelen felelevenedik előttem.
A két millió műtárgy közül még napokig lehetne válogatni, és írni a csodálatos műremekekről. Most csak ezeket ragadtam ki, más okokból. Órákon át jártam a termeket, addig, amíg el nem kapott a Márai Sándor által kitűnően körülírt dizíz, a képtárbetegség.
Magyar darab a Met-ben
Még mielőtt lezárnám soraimat, szólnom kell a Met-ben található híres magyar műtárgyról is, az Erzsébet királyné által 1334-ben alapított óbudai klarissza kolostorból való, zománcozott képekkel díszített házi oltárról. Az értékes darab 1962-ben került a Metropolitan Művészeti Múzeumba, és a Cloisters gyűjteményében őrzik. Az oltárkát eredetileg Párizsból származtatják. Az óbudai klarisszák birtokába került, akik a török elől menekülve magukkal vitték Pozsonyba (itt említik először 1656-ban, a jegyzékbe vett ingóságaik között), majd visszatelepülve átszállították Óbudára. 1782-ben a klarissza rend föloszlatásakor elárverezték, a Batthyány családhoz, majd Frankfurton át Párizsba került, ahol 1900-ben a világkiállításon már mint a párizsi Rotschild-gyűjtemény darabja szerepelt. Eztán került mai helyére.
A Magyar Katolikus lexikonban olvasható, hogy Károly Róbert feleségének oltára ”1340-50 körül készült. A 40 x 26,8 cm-es, elől-hátul nyitható, aranyozott ezüst, áttetsző zománcos alakokkal díszített ereklyetartó oltárka főalakja koronás, trónoló Mária és a hosszú tunikás kis Jézus. Mellettük két ereklyét tartó angyal áll. Az oltárka szárnyain belül Jézus gyermekségtörténetének jelenetei (Angyali üdvözlet, Mária látogatása Erzsébetnél, a Háromkirályok, Jézus bemutatása, menekülés Egyiptomba). Fent, kívül-belül, valamint a keskeny oldalon kívül zenélő angyalok, a fennmaradó lemezeken a 12 apostol és 4 női szent látható. A fő jelenetet keretező pillér szobordísze Keresztelő Szent János és Szent János evangélista, továbbá két diakónus, Szent István és Szent Lőrinc.”
Vége a mai látogatásomnak. Felmegyek egy kávéra az ötödik emeleti tetőteraszra. Itt lenyűgöző kilátás fogad, és sok ember. Látom a gyönyörű Central Parkot és Manhattan felhőkarcolóinak vonalát. Múlt és modern, fahéjas kávé és vizeskancsó. Ami otthon egyértelmű, azt itt az Újvilágban az ember soha nem tudja biztosan. Hogy vajon mi is a felkavaróbb? A minket körülvevő jelen csodái, vagy a múlt izgató képei, melyek forrásai már rég elhamvadtak…
