Az 5. sugárúton haladva elérkezem a Central Park keleti részéhez. Az impozáns lépcsősor tetején emelt hatalmas neoklasszikus épületben van az a több, mint két millió műtárgy, ami a világ egyik legnagyobb múzeumává tette a Metropolitan Művészeti Múzeumot (becenevén, ”the Met”-et). A klasszicizmus korában sok múzeumot parkokban vagy a várostól félreeső helyen építettek fel, természetes viszonyt kialakítva a környezettel. A természet feladata a múzeumépítkezésben talán az lehetett, hogy az érzékeket megtisztítsa. Felhangolja a lelket és a szellemet a művészet befogadására. Vajon a New York-i Metropolitan Museum of Art sem véletlenül épült a Central Park mellé? Vagy csak nem találtak neki megfelelőbb helyet? A múzeumnak először a Fifth Avenue villanegyedében, a 681. szám alatti épület adott otthont, majd egy, a 14. utcában található palotában volt a hivatalos helye. A jelenlegi helyszín (5. sugárút 82. utca magasságában) kijelölése kezdetben erős ellenállásba ütközött. Akkoriban ugyanis túlságosan északinak minősült ez a terület, hiszen messze esett a régi nemesi családok és az új ”rablóbárók” (robber barons) kúriáitól. Ráadásul még az utak sem voltak rendesen kiépítve errefelé. Mindezeken felül a Central Park tervezői az angol Carvert Vaux és a tájépítészet atyjának tartott Frederick Law Olmsted is ellenezték, hogy egy középület álljon az általuk olyan gondosan megálmodott, szép Parkban.
Az épület
Ahogy eredetileg, a múzsáknak szentelt ligetes környezetben álló épületek, úgy a klasszikus múzeumok már önmagukban is tárgyát képezik a művészetnek és a tudományoknak. A Metropolitan Művészeti Múzeum épülete is egy önálló remekmű. Ötvözi Amerika XIX-XX. századi építészetének legfontosabb stílusirányzatait.
A múzeum legelső szárnyának tervezésével végül a Central park már említett tervezőinek egyikét, Cavert Vaux-ot (Jacob Wrey Mould-val) bízták meg. Az 1870-ben hivatalosan is bejegyzett Metropolitan Museum of Art első épülete 1880. márciusában készült el. Stílusában a gótikus újjászületés egyik mintapéldánya volt. Több helyen is megtalálhatjuk az eredeti falakat. Így pl. tisztán látható egy-egy darab a régi viktoriánus-gót homlokzatból az épületegyüttes közepén, a 305. galériában, valamint a Robert Lehman szárnyban, vagyis a 961-962. teremben, és a második emeleti átjárón is, mely a főlépcsőhöz vezet déli irányba, az impresszionistákon (690. galéria) keresztül. A Vaux és Mould által tervezett, szűkösnek ítélt épülethez legelőször 1888-ban adott hozzá egy újabb szárnyat Theodore Weston és Arthur Lyman Tuckerman építészpárosa, majd aztán még egyet terveztek hozzá, 1894-ben. A Weston által tervezett szárny és a régi bejárat (1888-1902 között), ma egy szobroknak fenntartott teremben, az 548. galériában csodálható meg régi pompájában.
A Met olyan képeket rejt magában, amiket már nagyon régóta vágyom megnézni. Felhangolás nélkül a sugárúton közelítem meg a múzeumot, nem a parkon át. Már nagyon izgatott vagyok. Megyek a lépcsősoron felfelé, melyet csak az 1970-es években kezdtek el építeni, s eközben feltekintek a homlokzatra. Richard Morris Hunt amerikai építész munkáját dícséri a ”facade”. Morris Hunt volt az első amerikai, aki a párizsi École des Beaux-Arts iskolában folytatott tanulmányokat, Hector Lefuel a híres francia építész műhelyében. Hunt tervezte például a Szabadságszobor talpazatát és még megannyi épületet Amerika szerte.
Richard Morris Hunt után a negyedik nagyobb bővítést a McKim, Mead és White építésziroda eszközölte az épületen. Ők kiterjesztették a Hunt által tervezett homlokzatot az 5. sugárúttól északra és délre is. A múzeum e sok metamorfózís után nyerte el végül mai, neoklasszikus formáját. De fejlődése máig sem állt le. Kevin Roche és John Dinkeloo 1967 óta dolgoznak az épületen. Az általuk tervezett részek egyik legérdekesebb darabja talán a Sackler szárny, ahol az egyiptomi Dendur templom is található (131. galéria).
Elérem a bejárat előtti oszlopokat. Tüzetesen szemügyre veszem azokat. Minden dór oszloppár tetején, két-két oszlopfőt átfogó talpazaton, Richard Morris Hunt eredeti tervei alapján, egy-egy ismert szobor másolatának kellene ”ülnie”, mely jelképezné a nagy történelmi korszakokat. Az egyiptomit, a görögöt, a reneszánszt és a modernt. Ez az utolsó simítás azonban elmaradt, így ma a szobroknak fenntartott kőtömbök piramis-szerű formában állnak, mind a négy oszloppár felett. Bár ez cseppet sem zavaró elem. Sőt, a befejezettség csak azt erősíti a szemlélőben, már akinek feltűnik egyáltalán, hogy ő maga is egy történelmi folyamat részese.
Belépek, kifizetem az ajánlott jegyárat (25 $), cserébe kapok egy matricát, melyet fel kell ragasztanom a blézerem gallérjára. 2013 júliusától van ez a papír alapú belépő. Korábban szép fémkitűzőkkel örvendeztették meg a művészet kedvelőit a múzeum bejáratánál. Gazdasági okokra hivatkozva azonban eltűntették a minden nap más színű, cikornyás ”M” betűt formáló kis brossokat. Eltűnésük egyúttal ”egy korszak végét” jelenti a New York-iaknak. Cserébe viszont minden nap nyitva vannak, így az év minden szakában, a hét minden napján élvezhető a magaskultúra az Upper East Side-on.
Belépve, és elveszve…
A múzeum összesen 19 részlegét képtelenség bejárni egy nap alatt. Legalább egy hét kell ahhoz, hogy mindent egyszer szemügyre vehessünk. Az időszámítás előtti Rómától kezdve a nyugat-európai mesterek alkotásain (Vermeer, Van Gogh, Monet, Cézanne, Degas, Rembrandt) keresztül, az ázsiai művészet tárgyait és az amerikai díszítőművészet remekeit is megcsodálhatjuk a múzeumban. Láthatjuk továbbá az amerikai művészet fejlődését a gyarmati időktől egészen a XX. századig. A teljes gyűjtemény mintegy hatezer év és a világ nemzeteinek történetét öleli fel. A Met mindezek mellett egy külön állandó kiállítást rendezett be az öltözködés és a divat 700 éves történetéről (ahol történelmi korok ruhái és kiegészítői mellett híres divattervezők munkái is láthatóak). Sőt, saját részleget kaptak a fegyverek és a hangszerek is. Az állandó kiállítások mellett időszaki kiállítások is rendszeresen előfordulnak a New York-i galériában. Érdekesség, hogy néhány, a múzeumban található gyűjtemény mára az épület belső architektúrájának szerves része lett, sőt használatban vannak és a látogatók is igénybe vehetik azokat. Így például az a szépen megmunkált fém szerkezetű, Louis Sullivan, a modern funcionalizmus atyja által tervezett lépcső, amely eredetileg a chichagó-i tőzsde, a Chicago Stock Exchange épületében volt, mára az Engelhard Courtban az első emeletről a másodikra vezeti fel az arra járókat.
A forma mindig a funkciót követi, és ez törvény.
Ki tudja a végén hol találjuk magunkat ebben az olyan sokszor megtoldott, nagy épületben? Elveszve valamelyik terem lenyűgöző mestermunkáiba merülve, vagy céltudatosan a múzeumtérképen kinézett galériát keresve. Kiválasztottam a célt. Az emelet felé veszem az irányt. Morris Hunt tervezte a nagytermet és a második emeletre vezető díszlépcsőt is, amelyiken haladok. Lázasan keresem a nyugat európai mesterek alkotásait. Mindig azt érzem, hogyha festészetről van szó, ”haza kell menni”. Megtaláltam a térképen, most odaindulok.
