Hogyan találhatják meg a helyüket a szovjet éra végén felnőtt észt nők a mai, kapitalista társadalomban? – erre a kérdésre keresi a választ négy kortárs művész – Marge Monko, Eléonore de Montesquiou, Tatjana Muravszkaja és Liina Siib – munkáival a Fuga Budapesti Építészeti Központ keddtől látható, Szegfűk és tulipánok című kiállítása.
Napjaink észt nője átélte a Szovjetunió felbomlását és a független Észtország kialakulását, kénytelen volt elfogadni – annak gyakori válságaival együtt – a kapitalista, neoliberális társadalmi rendet, amely gyökeresen eltért a gyermekkorában tapasztaltaktól. Az átélt élmények hatására az észt nők merev és elérhetetlen ember benyomását kelthetik, ám ezzel együtt gyakran éppen ők azok, akikre a társadalom szilárd alapként támaszkodhat – mondta a kiállítást szervező Magyarországi Észt Intézet programvezetője.
Márkus Virág: az Észt hét keretében hétfőn este megnyíló tárlat elsősorban a modern észt nő magánszféráját veszi górcső alá, így a középpontban emlékek, álmok, elvek és az egyes sorsokhoz köthető egzisztenciális kérdések állnak.
Eléonore de Montesquiou Nő című videójában egy észt lány mesél a szovjet érára jellemző, úgynevezett szuperemancipációról, amikor a nők, bár ugyanannyit dolgoztak, mint a férfiak, kevesebb fizetést kaptak, és a munka mellett még a családjukról is gondoskodniuk kellett, míg a férfiak halálra itták magukat.
Valószínűleg az ilyen társadalmi berendezkedés következménye az, hogy napjainkban a nők egyszerűen nők akarnak lenni: teljes mértékben a férfiakra támaszkodó törékeny, szerény, csinos teremtések. Ez a szellemi beállítottság azonban szöges ellentétben áll a nemi egyenlőség nyugatias szemléleten alapuló retorikájával. A nyugati megközelítés egyszerűen nem alkalmazható Kelet-Európában, hiszen itt a nők már évtizedekkel korábban beléptek a munkaerőpiacra.
Tanya Muravszkaja Russia című videóinstallációja a tárlat legszemélyesebb darabja. A művészt régóta foglalkoztatja a felejtés fogalma: a társadalom elfelejt eseményeket és érzelmeket, miközben azok tovább élnek és megőrzik jelentőségüket az egyén emlékezetében – olvasható a dokumentumban.
Marge Monko Jó és Rossz című képsorozata és harisnyainstallációja érzékletes kommentár a szovjet éra sablonos nemi szerepeihez. Minden szovjet nő nagyjából ugyanazokon a szépség- és egészségápolási szakkönyveken nőtt fel, és az uniformizálás hatása tetten érhető volt a megjelenésükben is. A képsorozat mellett bemutatkozó „harisnyatörténet” történelmi utazásra invitálja a szemlélődőt, és közben megmutatja, milyen hatást gyakorolhat egy egyszerű ruhadarab a nők lelkivilágára.
Liina Siib A Nő kis helyen is elfér című sorozata munkahelyükön ábrázolja a nőket, és megmutatja, valójában milyen kicsi helyre van szükségük, mennyire tökéletesen illeszkednek a berendezéshez, illetve hogy a munkakörülmények gyakorlatilag miként „háziasítják” őket. A képeken szereplő nőkön látszik, hogy – néhány kivételtől eltekintve – munkájuk soha sem fogja őket gazdaggá tenni. Ezáltal sohasem válhatnak eggyé a neoliberális eszmével, mely szerint bármilyen munka sikeressé és gazdaggá tehet, ha keményen megdolgozunk érte – írta a kiállításról Rebeka Poldsam kurátor.
A tárlat hétfő esti megnyitóját követően a kurátor, Borgos Anna irodalomtörténész, genderkutató és Oltai Kata művészettörténész részvételével kerekasztal-beszélgetésre került sor Uhl Gabriella művészettörténész vezetésével.
Az április 6-ig látogatható kiállításról és az Észt hét eseményeiről a www.esztorszag.hu találhatók részletes információk.
