– Ezt is meg akarod enni? – nyújtotta felé az irattartót Bartus.
Kóbor a fejét ingatta.
– Na, elég a tréfából, dolgozzunk. Tíz perc múlva tizenegy. Úgy látom, kezded felfogni, milyen helyzetbe lavíroztad magad. Még tizenkettő előtt átutalod a bankokban tartott összes pénzed. Mind a három számládat leüríted.
– Honnan tudsz te a számláimról?
– Tehát minden pénzedet átutalod erre a számlára. – A dossziéból elővett egy papírt, átfutotta, bólintott, és az igazgató kezébe nyomta. – Ne próbálj trükközni, figyeltetem a pénzmozgást.
– Ez a te számlád? – nézte Kóbor a papírt.
– Közöd? Ez egy számlaszám, amire utalni fogsz.
– És ha nem utalom át?
– Átutalod. Tehát, utalsz, aztán nekilátsz, és összepakolod a személyes dolgaidat.
– Miért pakolnám össze? – nézett riadtan körbe Kóbor.
– Hogy fölkészülj a cég átadására. Tudod, folyamatban lévő ügyek, teljesületlen szerződések, megkezdett tárgyalások. Szépen összeírod.
– De minek?
– Hogy délután négykor átadhasd a vállalatot az új igazgatónak. – magyarázta az államtitkár nagy türelemmel. – Nagyon nehéz a felfogásod.
– Az új igazgatónak?
– Bizony ám! Jön az utódod. Nagyon rendes fickó. Legalább is remélem. Majd meglátod.
Kóbor felpattant, tett egy kört az irodában, megállt az üveges vitrinnél, verni kezdte a fejét a vitrin ajtajába, bent csörögtek az üvegek. Aztán visszament, töltött magának, és lehajtotta.
– Lali, engem már nem is kínálsz? – kérdezte Bartus, és jobb kezét a másik vállára tette.
– Miért, kérsz?
– Tudod, mit? Most kérek.
Kóbor töltött neki, aztán gondolkodott, és megint töltött magának is.
– Csak vigyázz, nehogy berúgj! Mit szól majd az utódod. Azt már tudja, hogy egy tolvaj tróger vagy, de azt nem, hogy piálsz is. Tényleg, te ennyit iszol?
– Nem, csak ilyenkor – hebegte Kóbor. Remegett a keze, az izzadságtól már csapzott volt a haja, bankárcsíkos öltönye gyűrötten lógott rajta, és amit soha nem szokott, most a nyakkendőjét is meglazította, félrecsúszva lógott a puplining halcsonttal merevített gallérja alatt.
– Hogyhogy csak ilyenkor? Úgy érted, hogy csak olyankor, ha kirúgnak a zsíros állásodból?
Hiába tudta már Kóbor, hogy erről van szó, mégis most hallotta így kimondva először, hogy ő most ki van rúgva. Hazamegy, és azt mondja a feleségének, hogy ki vagyok rúgva. És akkor most velünk mi lesz, kérdi majd a felesége, mi lesz a gyerekekkel? És ő nem tud mit felelni, és mikor erre gondolt, elsírta magát. Hüppögve sírt.
– Lali, te bőgsz? Pedig a többit még nem is tudod. Ne hamarkodd el ezt a bőgést.
– Mit nem tudok?
– Hajjaj! – nevetett föl Bartus. Hallotta magát kívülről, hallotta, ahogy gonoszan nevet, és egyre jobban élvezte, ahogy a másik lassan roppan össze, ahogy lépésről lépésre rájön, hogy ő most teljesen tönkre lesz téve. Az egykori osztálytárs. Tudta jól, hogy ez öncélú kegyetlenkedés, hiszen lehetősége lett volna e nélkül a játék nélkül is simán közölni vele a következményeket, és kirúgni. De ez a különös, borzongató érzés, ez a kendőzetlen gonoszság jól esett neki, most úgy érezte magát, mint gyerekkorában, mikor esténként kiment a kutyájukhoz, hogy elbúcsúzzon tőle éjszakára, és átölelte azt. Az ölelésből szorítás lett, a kutya nyakát szorította teljes erejével, az már fuldoklott, mire elengedte. Harákolt, halkan nyüszített, de nem mert, vagy nem tudott ellenkezni, ezt soha nem tudta eldönteni. Tisztában volt vele, hogy tömény, célnélküli gonoszság, amit az állattal művel, mégis újra meg újra kiment, és fojtogatta. A kedves kutyáját, akit amúgy szeretett. Ezt a férget meg utálja.
– Ismerem? – kérdezte Kóbor.
– Az utódod?
Az igazgató bólintott.
– Nem hiszem. Egyetemi kollégiumi szobatársam volt. Nem hülyébb mint te, és azt hiszem, sokkal becsületesebb. Legalábbis remélem.
– De, Ferikém, mondd meg, miért kell ilyen gyorsan kirúgnod? Nem maradhatnék még egy ideig? Hogy bizonyítsak. Hidd el, én…én bármit. Emlékszel, amikor a hazatérésem után az érettségi találkozón félrehívtál?
– Emlékszem. Nagy hibát követtem el. Akkor vettelek a mellemre, te jáspis kígyó.
– Akkor lettem én a te embered!
– Az én emberem? A fenéket lettél te az én emberem.
– De hát azóta szolgállak, ahova tettél, ott mindig…
– Ott mindig átvertél, de erre csak most jöttem rá. Na, hagyjuk ezt. Hol is tartottunk? Ja, hogy ma estétől már nem tudnád vezetni a vállalatot.
– Miért ne tudnám? – pattant föl Kóbor, de Bartus felállt, és visszalökte a fotelba.
– Mert akadályoztatva leszel – hajolt mosolyogva az arcához.
– Hogyhogy akadályoztatva?
– Azt még te is megérted, hogy a Gyorskocsi utcai fogdából nehezen igazgathatod a céget – ült vissza ő is. Félrehajtotta a fejét, és várta a hatást, mint a kártyajátékos, akiről azt hitték partnerei, hogy csak drillje van, most meg lassan húzza elő a negyedik lapot a pókerhez.
– A Gyorskocsi utcából? – kérdezte döbbenten Kóbor.
– Tudod, oda zárják be a rosszfiúkat. Közel a Batthyány csarnokhoz. Emlékszel, ahol azt jó kis sültkolbászt ettük.
– És ha kitálalok? Ha mindent elmondok rólad?
– Semmit nem fogsz te elmondani, Lali – ingatta a fejét Bartus.
– Ezt honnan tudod?
– Mert ismerlek. Tudom, hogy hülye vagy, de annyira azért mégsem.
– Mennyire?
– Hogy húsz évre zárasd be magad.
– Nem értem. Semmit sem értek – ugrott fel Kóbor, hogy tegyen egy kört az irodában, éppen a fejét akarta ismét a vitrin ajtajába verni, mikor Bartus ráüvöltött.
– Mit szaladgálsz itt? Megőrültél? Így nem lehet beszélgetni! – ő is felállt, és lökdöste vissza az igazgatót a fotelbe. Közben elkapta a nyakát, szorított rajta egyet, de aztán eltolta magától.
– Mi van, mit akarsz megint? – krákogott Kóbor.
– Semmit, ülj már le!
– Szóval mi az a húsz év?
– Csak akkor húsz év, ha hülye vagy. De nem leszel. Kisebb értékű sikkasztással vádolnak majd. De csak a harmadik nap. Akkor hallgatnak ki először. Ma péntek van, mire bekerülsz, már mennek haza a nyomozók. Majd hétfőn délután, akkor talán lesz idejük rád.
– Miért csak akkor?
– Hogy addig ismerkedhess a cellatársaiddal – nevetgélt Bartus. – Én már azt is tudom, kik lesznek azok. Érdekel?
– Feri, te megőrültél.
– Csak vigyázz, nehogy te őrüljél meg, Lali. Egy ilyen szűk cellában akármi megtörténhet. Annyit már most elárulok, nem lesznek olyan kedves fickók a cellatársaid, mint én.
– És miért vagy te olyan biztos abban, hogy nem tálalok ki?
– Mert ha megpróbálod, abban a pillanatban megérkezik a nyomozás-kiegészítés, kiderül, hogy százötven milliót sikkasztottál, és azonnal meghosszabbítják az előzetes fogva tartásodat. És ha megtudom, hogy ismét hamisan vádolsz, akkor újabb terhelő bizonyítékok kerülnek elő.
Felemelte a dossziét, és meglengette.
Kellően vastag volt ahhoz, hogy hihető legyen, hogy ott vannak azok a terhelő bizonyítékok, gondolta Kóbor. Valósak és koholtak, a dolog lényegét tekintve mindegy is, ennek a markában van a rendőrség az ügyészség, még a számláimhoz is hozzáfért, ez tényleg azt tesz velem, amit akar, nézett riadtan, és remegni kezdett a szája.
– Újra és újra. Akár húsz év fegyházig is elmehetsz. Hát ezért fogsz te hallgatni. Megtagadod a vallomástételt. Érted?
Kóbor nem felelt, csak bólogatott, miközben halkan sírdogált.
– Lali! – emelte föl a hangját Bartus.
Az igazgató szipogva bólintott.
– Ő lesz az ügyvéded – átadott egy névjegykártyát. – Ötre ő is itt van, még mielőtt érted jönnek a kommandósok. Tudod, a TEK. A terrorelhárítók. Csupa feketében – megint nevetgélt, és elégedetten bólogatott, mert pont így tervezte. Mikor már azt hiszi ez a szemét, hogy vége, ennél rosszabb nem lehet, akkor ő megint előjön valami újabb büntetéssel. Valami ilyesmit képzelt, de ez jobb, mint ahogy gondolta. Ahogy ez itt szűköl, alázkodik, izzad.
– A kommandósok? – rémüldözött Kóbor.
– A Máltai szeretetszolgálat mégsem tartóztathat le.
– És innen visznek el?
– Ha egyszer itt vagy. Mindjárt az átadás után. Hívd fel Ilit, hogy hozzon be néhány holmit. Fogkefét, borotvát meg ilyesmit. Szóval, nem beszélsz semmit. Se magadról, se rólam, és akkor a negyedik napon kiengednek.
– Kiengednek?
– Ha nem beszélsz, akkor ki. Rájönnek, hogy nem megalapozott a vád.
– De akkor minek kell bemennem?
– Jó a kérdés, Lali. Ez az első okszerű kérdésed ma. Tehát, csupán azért visznek el innen ezek a marcona fiúk, és tartanak benn három napig, na jó, lehet, hogy négy napig, hogy legyen fogalmad, hogy néz ki belülről egy cella. Hogy megismerkedjél a cellatársaiddal. Hogy soha ne akarj oda visszamenni. Hogy tartsd a pofád. Meg persze hogy bűnhődj. Tanuljál, és közben bűnhődjél.
– De én már most elhiszem. Feri, én el tudom képzelni.
Lassan fölállt, közelebb lépett Bartushoz, behunyta a szemét, és eltorzult az arca, mint aki már látja is azt a szörnyű cellát, mintha most azonnal átélné az összes ráváró borzalmat.
– Ne erőlködj, azt te nem tudod elképzelni. Nem csak azért, mert semmi képzelőerőd, hanem, mert még én sem tudtam volna azt elképzelni, amíg nem jártam odabenn.
– Miért te már voltál…
– Egyszer elvittek bennünket, mikor a még a megyei hivatalnál dolgoztam. Börtönlátogatásra. Te, az a szag! Ahogy keveredik a naftalin a doh, a szar, az izzadság meg a moslékszag. Azok az omladozó falak, a rácsok, az éles zajok, ajtócsapódások, a keményfiúk gyilkos pillantásai. Hú, Lali, te azt nem tudod elképzelni.
– Te jó ég – nyitotta ki Kóbor a szemét, és visszazuhant a fotelbe.
– És hogy mi van ott, ha lekapcsolják éjszaka a villanyt?
– Mér’, mi van? – kérdezte elvékonyodó hangon Kóbor, és kezébe temette az arcát.
– Hát azt én sem tudom. Bár sejtéseim vannak, ahogy megismertem a cellatársaid előéletét. De majd elmeséled, ha kijöttél – mondta Bartus, és nevetni kezdett, rázkódott a válla, alig tudta abbahagyni. – Ígérd meg, hogy elmeséled! – fulladozott.
– Te direkt kiválasztottad, hogy kikkel zárjanak össze?
– Még mindig nem érted? Hát ez a dolog lényege! Hiába magyarázom neked? Olyan élményben részesítelek az árulásodért, hogy soha ne jusson eszedbe pofázni a közös dolgainkról. Ha erre a legkisebb késztetést éreznéd, akkor eszedbe jut ez a néhány nap, és elnémulsz. Hát erről van szó, Lali.
– Kérlek, Ferikém, könyörgöm, ezt nem teheted velem – mondta Kóbor sírva, és összekulcsolta a kezét.
– Dehogynem. Hidd el, hogy megtehetem. Szedd már össze magad! – szorította meg Bartus egykori gimnáziumi osztálytársa vállát – csak néhány nap. Amibe nem halsz bele, attól csak erősebb leszel.
– És ha belehalok, tudod, a szívem.
– Na, akkor, kezdjük azt az utalást – rángatta Kóbort a számítógépéhez az államtitkár – nézd, hogy szalad az idő.
