– Arra.
– A gyerekid életére esküszöl, hogy nem vertél át?
– A gyerekeim életére esküszöm.
– A Zsuzsáéra és … hogy is hívják a fiad?
– Andris.
– A Zsuzsáéra és az Andriséra.
– Igen. A Zsuzsiéra és az Andriséra – mondta, aztán behunyta egy pillanatra a szemét, átvillant az agyán, milyen ostoba babona is ez, és gyerekkorunkban hogy hittünk benne. Még hogy eskü. Hiszen nincs is isten, hát mi a fenétől olyan kellemetlen ez? Hamisan esküdni! Hát ez egy bulshit.
– De nagy szemét vagy te, Lali – mondta halkan, a fejét ingatva Bartus államtitkár. Kinyitotta a táskáját, egy dossziét húzott elő belőle, amiből kivett egy lapot, és a másik orra elé tolta. – Akkor ez mi? Akkor ez mi? – másodszorra már kiabált, és verni kezdte Kóbor fejét a dossziéval – Akkor ez mi? – üvöltötte.
Kóbor ügyes mozdulattal kirántotta Bartus kezéből a papírt, egy pillanatra belenézett, aztán kapkodva a szájába kezdte tömködni.
Az államtitkár annyira meglepődött ezen, hogy szinte megmerevedett, semmit nem tett ellene, egy malajziai emlék villant föl benne, mikor a nemzeti parkból kifelé jövet, egy majom ugyanígy kapta ki felesége kezéből a banánt. Az is ilyen szemekkel pillantott a gyümölcsre, aztán vadul tömte a szájába. Elnevette magát, miközben az igazgató tele szájjal csámcsogott a papíron, egy pillanatra sem hagyva abba a rágást.
– Te tényleg ennyire hülye vagy? Azt hiszed, hogy az eredetit hoztam ide? Ez másolat. Az eredeti a minisztériumi páncélomban van. A többivel együtt, amiben elárultál. Azt hitted, megeszed, és akkor annyi? – kérdezte még mindig nevetve Bartus.
Kóbor megtorpant, elkezdte kiköpdösni a papírt.
– Tudod mit? Egyed csak! – kiabálta Bartus, az íróasztalhoz lépett, felkapott egy köteg papírt, és tömködni kezdte Kóbor szájába. Az már fuldoklott, de nem mert védekezni, az államtitkár szétfeszítette a száját. – Ne merd becsukni – kiabálta, és Kóbor nem is csukta be. Bartus egyre erőszakosabban, vadabbul tömte belé a papírt. – Egyél csak, Júdás! – kiabálta. – Egyél csak, Brutus!
Mikor az államtitkár belefáradt a dulakodásba, lehanyatlott a keze, és visszahuppant a fotelba, Kóbor meg a szemétkosárhoz ment, és piszkálta kifelé a szájából a nyálas papírdarabokat. Amikor az utolsókat is kiköpte, visszament, és leült a fotelba. Könnyes szemmel nyöszörögte.
– Hát mit képzeltél? Láttam, mennyit teszel zsebre. Én is megkívántam. Nekem is jól jött az a kis plusz. Mindenki tudja, mennyit loptok ott fönt, hát nekem is járt egy kicsi.
– Egy kicsi? Neked ez kicsi? Hát tízmilliókat loptál tőlem. – Fölpattant, fölrántotta csuklójánál fogva Kóbort, gyors mozdulattal átkarolta a nyakát, úgy sziszegte. – Te barom, hát nem volt elég az igazgatói fizetés, a kocsi, a prémium? Mikor kerestél te ennyit? Mondd meg! – még szorított a nyakán.
– Soha.
– Ugye? Soha nem kerestél ennyit! De még a negyedét sem! Válaszolj!
– Mondtam már, soha.
Bartus tovább szorította Kóbor nyakát. – De még a negyedét se, ugye? – kérdezte.
– A negyedét se. A kurva életbe, hát mindjárt megfulladok. A picsába, hát megfojtasz – suttogja.
Bartus hirtelen elengedte, még el is lökte magától, és felháborodva kiabálta.
– Hogy beszélsz?! Mit káromkodsz? Gyűlölöm a káromkodó tahókat. Elég nekem a mocskos szájú miniszterem! Tőled nem tűröm! Érted?
Kopogtak az ajtón, majd egy női hang hallatszott.
– Valami baj van, igazgató úr?
– Nincs. Tűnjön az ajtó elől! A fasznak hallgatózik.
Bartus az igazgatóhoz hajolt, halkan, lassan mondta.
– Érted?, ezt nem tűröm!
– Te hülye vagy, bazmeg. Mindjárt megfojtasz, és az zavar, hogy káromkodom?
– Nem mondtam, hogy előttem nem beszélsz így?! – megint üvöltött, és ütni kezdte Kóbort. Hisztériásan csapkodott összevissza. Az igazgató összehúzta magát, kezével a fejét védte. Valójában, nem kapott nagy ütéseket Bartus hadonászásából. Úgy tűnt, kivárja, míg lenyugszik a másik.
És valóban, egyre gyengültek az ütések. Végül lehanyatlott az államtitkár keze.
– Na, lenyugodtál? Te nem vagy normális, Feri – mondta Kóbor, még mindig a feje előtt tartva a kezét.
Bartus nem felelt. Visszaült a fotelbe, intett, hogy a másik is üljön le, és az üvegre mutatott, hogy töltsön. Kóbor töltött, a kupicával a kezükben bizonytalankodtak, hogy koccintsanak-e, de végül nem koccintottak. Mohón kiitták.
– Akkor folytassuk.
– Mit akarsz folytatni? – emelte arca elé a kezét Kóbor.
– Nem azt – legyintett Bartus – a verést az ocsmány szádért kaptad. Elismerem, fele a miniszteremnek járt volna. De hát őt nem üthetem. Beláthatod.
– Belátom – bólintott Kóbor.
– Akkor folytassuk az árulásod következményeinek tárgyalását.
– Szóval lesznek következményei.
– Ugye viccelsz? Persze hogy lesznek. Nagyon súlyos következményei lesznek.
– Vissza kell adnom a pénzt?
– Ennél sokkal súlyosabb következményei lesznek. A pénzt, persze vissza kell adnod. De ez csak a belépő.
– Belépő? Hova?
– A megpróbáltatásokba, amik az árulásod miatt várnak rád.
– Még egy kupicával? – nyúlt remegő kézzel Kóbor az üvegért.
Bartus intett, hogy nem. Az igazgató töltött magának, és ivott.
– Tehát, megloptad a pártot, Lali, de engem is! Ahelyett, hogy a konkurens pályázókra vonatkozó terhelő információkat eljuttattad volna a frakció tagjainak, az adóhivatalnak, az ügyészségnek…
– A névtelen levelekre gondolsz?
– A névtelenekre, meg a nevesítettekre, kinek, mit kellett volna küldened. Ne szakíts félbe! Tehát, ahelyett, hogy kicsináltad volna ezeket a pályázókat, te lepaktáltál velük. Azt is elpofáztad nekik, hogyan nyerhetnek, és részesedést kértél tőlük az információkért. Így van?
Kóbor nem válaszolt. Gondolkodott, hogy bevallja-e. Ha most azt mondja, hogy igen, azzal ront vagy javít-e a helyzetén. Érdemes-e tovább tagadni, ha már úgyis mindent tud ez a szemét, tűnődött. És akkor mi lesz majd vele? Ugyanott tart majd, mint amikor hazarendelték Kairóból és kirúgták a Külügyből, amikor rá kellett jönnie, hogy semmihez sem ért. A mérnökszakmáját már elfejtette, a külügyi szakmát soha nem tanulta meg igazán, amolyan harmadik titkár volt csak, az attasék és a kirendeltség-vezető tanácsosok mellett. Hát mit tud ő? Windsor meg amerikai csomót kötni a nyakkendőjére, meg tudja, mi a különbség a Scotch és a Bourbon whisky között. Hát hogyan fogja ő ezután a gyerekek meg a felesége igényeit kielégíteni? Talán a megbánás segít, gondolta és kibökte.
– Hát… volt ilyen. De csak néha…
– Ötször, Lali. Először a zöldberuházásokra adott támogatásoknál, aztán a…
– Jó, jó tudom, de most…
– Ha tudod, akkor jó. Akkor menjünk tovább. A kérdés az, hogy te, Lali, mit csinálnál magaddal az én helyemben?
Kóbor izgett-mozgott a foteljában, megint töltött magának, gyorsan megitta, aztán rávágta.
– Jól megszidnám magam. Aztán meg visszakérném a pénz egy részét. – Bartusra pillantott, és mikor látta az arcát, folytatta – illetve az egész pénzt.
– Te aztán nagyvonalú vagy magaddal.
– Azt mondod?
– Nagyon nagyvonalú. Sokkal nagyvonalúbb, mint én leszek veled.
– Miért, te mire gondolsz?
– Pontos tervem van – mondta Bartus, az órájára pillantott és lapozgatni kezdte a dossziét.
Kóbor próbálta meglesni mi áll az elején, amikor az államtitkár ezt észrevette, behajtotta az irattartót, és megmutatta neki. KÓBOR ÜGY, ezt írták a fedőlapra.
Az igazgató most értette meg, hogy nagyon nagy a baj. Neki, az ő ügyének egész dossziéja van, ki tudja miféle terhelő adatok, miféle szörnyű, a sorsát meghatározó tervek sorakoznak benne. Érezte, hogy leizzad, a hideg veríték lassan elindult lefelé a hátán, és már a homloka is gyöngyözött.
