+ Irodalom

Kerékgyártó István: Hurok

Kerékgyártó István új regénye a Könyvfesztiválra jelenik meg, ebből olvashattok egy részletet.

A Könyvfesztiválra jelenik meg a Kalligram kiadónál Kerékgyártó István Hurok című új regény, amiből itt a Bizalmi kéz című fejezetet olvashatjátok.

Bartus Ferenc államtitkár ezen a délelőttön maga vezette szolgálati kocsiját, mint mindig, ha nem akarta, hogy a sofőrje össze-vissza beszéljen, hogy merre járt, kivel találkozott. Mert ezek – és itt a sofőrökre, titkárnőkre gondolt – mind össze-vissza pofáznak, mondogatta a feleségének, hiába vagyok velük, olyan jó, mint a drága édesapjuk. Ezeknek a vérükben van a cselédtempó, irigyek, folyton kibeszélik a jótevőjüket.

A Váci úton ment kifelé, az emnullás előtt lekanyarodott, és egy gyári portaépület elé állt be.

– Vár az igazgató – szólt ki a portásnak, aki már nyitotta is a sorompót.

Beparkolt az irodaépület elé, kiszállt, és mielőtt belépett volna, az üvegajtón megcsillant az üzemcsarnokok tükörképe. Hátrafordult, nézte a hosszan elnyúló épületeket, és eszébe jutott, hogy még soha nem járt bennük. Tulajdonképpen inkább csak sejtette, mint tudta, mit gyártanak a csarnokokban. Annyit tudott, hogy az állam valamiért szereti ezt a gyárat, eddig nem kívánt lemondani róla. Egyik kormány sem. A politikusok elhelyezték cimboráikat az igazgatóságban, de persze a gazda iránti feltétlen lojalitás alapkövetelmény.

Miközben nézte a harmonika formájú üvegezett tetejű csarnokokat, az első emeleti ablakban meglebbent a függöny. Leskelődik, gondolta Bartus, ott áll, és lesi, hogy jövök. Hát lessed, Lali, nem sokáig lesheted.

Kóbor Lajos igazgató a lépcsőfordulóban várta, onnan kísérte az irodájába, belékarolt, nyájaskodott. A dohányzóasztalhoz ültette, zöld üvegpalackot meg két kupicát vett elő, aztán akkurátusan, nagyot cuppantva kihúzta az üvegből a parafa dugót és töltött.

Ittak, aztán megrázkódtak az pálinkától. Mindketten túl voltak már az ötvenen, de Kóbor igazgató jóval elegánsabban öltözött, mint az államtitkár. Kétsoros sötétkék bankárcsíkos öltönyéhez széles vörös-kék csíkozású nyakkendőt viselt, lábán konyakszín Vass cipőt. Látszott, nem csak lopni tudta az állam pénzét, de az elköltéséhez is értett. Pedig amikor a gimnáziumból a Gödöllői Agrártudomány egyetem gépészeti karára került, beérte egy kopott farmerrel és néhány pólóval. Hogy kikupálódott ez, nézte Bartus az igazgatót.

– Ötvenkét fokos – suttogta Kóbor, mert marta a torkát a pálinka.

– Miből készült!

– Irsai Olivérből! – felelte Kóbor.

– De nem borpárlat vagy törköly?

– Nem, a szőlőbogyót főzettem ki.

– Egészen jó! Nekem egy kicsit illatos, de azért jó – felelte Bartus, aztán hirtelen átrendeződtek a vonásai. A derű lemállott az arcáról, keserűen elhúzta a száját. – Mindenesetre jobb, mint a gazdája.

– Ezt hogy érted?

– Ahogy mondom.

– Valami baj van velem?

– Csak az van.

– Velem?

– Mással is, de főleg veled.

– Hát mi bajod? Nem jól megy a cég?

– Leszarom. Az biztosan megy, ez egy állami vállalat, ha elszúrsz valamit, beletolja az állam a pénzt.

– Azért, ez nem ennyire egyszerű, Ferikém. Azt tudod, ugye, hogy folyton ott lebeg a fejem fölött a pallos. Bármikor szólhat a miniszterelnöknek az egyik nagykutya, persze, csak ha akkora kutya, hogy bátran mondhat ilyet, hogy drága miniszterelnök úr, mondjál már valami baráti árat erre a gyárra, mert megtetszett nekem.

– Honnan veszed ezt?

– Sehonnan. De az elvi lehetősége megvan.

– Hülye vagy te?! Milyen alapon gyanúsítgatod itt nekem a miniszterelnököt?

– Csak úgy mondom…

– Ne mondd! Nem azért jöttem, hogy a hülye feltevéseidet hallgassam, hanem hogy rólad beszélgessünk.

– Rólam?

– Igen rólad. Hogy mit csináltál azzal, amit rád bíztam, mint barátra. Mondhatnám, bizalmi kézre.

– De hát miről beszélsz, Feri?

– Arról, hogy átversz. Azért jöttem ma ide, hogy ezt tisztázzuk. – Felállt, tett egy kört a szobában. A vitrinhez lépett, megfogott egy-egy tárgyat, kinyitotta az üveges szekrény ajtaját, elővett egy tizenöt éves Ballantine’s-t, mutatta Kóbornak, aztán visszatette. – Te aztán tudsz élni! Csinos kis vállalati iroda, bizony isten, jobb, mint az én államtitkári szobám. Drága öltöny – odalépett a fotelben ülő Kóborhoz, előrehajolt, és hirtelen megragadta a másik hajtókáját. – És mégis átversz engem. Méghozzá csúnyán átversz, Lali.

– Hogy én téged, aki felügyeli a cégem? Az államtitkáromat? A régi cimborámat, a gimis osztálytársamat? Átverlek? Hát te tettél ide igazgatónak.

– Pontosan! – rángatta még mindig a hajtókát Bartus.

– De hisz tőled függök!

– Hát ez az. Hogy te milyen jól látod. De akkor miért mész szembe velem? – kérdezte Bartus, miközben elengedte a másik zakóját, és visszahuppant a fotelbe.

– Miről beszélsz, Ferikém? – kérdezte remegő hangon Kóbor, és megpróbálta visszarángatni felcsúszott zakóját.

– Hogy keversz a minisztériumi pályázatokkal. Hiába mondtam, hogy kezeld az ajánlatokat. Hogy az nyerjen, akit én mondtam. Összevissza jönnek az ajánlatok.

– Tudod, milyen nehéz? Mondhatom én, vannak, akik szarnak rám – mondta szipogva, miközben összegyűrt reverjét próbálta lesimítani.

– Tudják, hogy az én emberem vagy és mégis?

– Olykor igen.

– Miért nem szólsz ilyenkor?

– Nem akarlak minden szarral zavarni.

– Gondolod, az nem zavar, amikor nem az én csapatom nyer, és tízmilliókat veszítek?

– Gondolom… zavar.

– Nagyon zavar. Jobban zavar, mintha felhívnál, amikor elakadtál. Miért nem hívsz föl ilyenkor?

– Mert nem akarlak zavarni.

– Pont olyan hülye vagy, mint a gimnáziumban. Egyébként ezért választottalak, mert már akkor is hülye voltál.

– Hülye?

– Nagyon hülye. Tudod, rájöttem, két féle ember közül választhatok. Az okos gazemberek közül, és a hülye becsületesek közül. Okos becsületes nincs errefelé.

– Merrefelé?

– Hát errefelé. A politika környéki üzletben. Azért hoztalak ide. Itt ez a Kóbor Lali, régi cimbora, osztálytárs. A hülye becsületes fajtából. Naivan azt hittem, minden hülye becsületes.

– És nem?

– Most már látom, hogy nem. Itt vagy te. Hülye és becstelen.

Kóbor felpattant, az eredeti helyükre igazgatta a Bartus által elmozdított tárgyakat, aztán visszaült.

Eközben Bartus azon gondolkodott, hogyan nyúlhatott ennyire mellé ezzel a Lalival. Hülye volt ez mindig, diplomata is csak azért lett, mert kari KISZ titkárnak, aztán meg hallgatói párttitkárnak választották az egyetemen. Lassan angolul is megtanult, és persze elleste a nyugati kiküldöttektől a gentlemanöltözködést. Na, öltözködni azt tud, de semmit nem tud elintézni. Persze a magához való esze azért megvan, lopni azt tud.

– Nézd, ha arról nem is tudlak meggyőzni, hogy nem vagyok hülye… – mondta Kóbor.

– Hát nem…

– De arról biztosíthatlak, hogy becsületesen jártam el az ügyeidben.

– Tehát nem vertél át.

– Nem.

– Úgy igazítottad el a pályázókat, ahogy kértem.

– Úgy!

– Nem dolgoztál saját zsebre.

– Nem.

– Isten téged úgy segéljen.

– Isten engem úgy segéljen.

– Esküszöl.

– Esküszöm – emelte esküre a kezét Kóbor.

– A gyerekeid életére.

Itt egy pillanatra elgondolkodott, aztán rájött, hogy nem késlekedhet tovább, a másikra nézett, aki szúrós szemmel figyelte, és kivágta.

Oldalak: 1 2 3

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top