A Könyvfesztiválra jelenik meg a Kalligram kiadónál Kerékgyártó István Hurok című új regény, amiből itt a Bizalmi kéz című fejezetet olvashatjátok.
Bartus Ferenc államtitkár ezen a délelőttön maga vezette szolgálati kocsiját, mint mindig, ha nem akarta, hogy a sofőrje össze-vissza beszéljen, hogy merre járt, kivel találkozott. Mert ezek – és itt a sofőrökre, titkárnőkre gondolt – mind össze-vissza pofáznak, mondogatta a feleségének, hiába vagyok velük, olyan jó, mint a drága édesapjuk. Ezeknek a vérükben van a cselédtempó, irigyek, folyton kibeszélik a jótevőjüket.
A Váci úton ment kifelé, az emnullás előtt lekanyarodott, és egy gyári portaépület elé állt be.
– Vár az igazgató – szólt ki a portásnak, aki már nyitotta is a sorompót.
Beparkolt az irodaépület elé, kiszállt, és mielőtt belépett volna, az üvegajtón megcsillant az üzemcsarnokok tükörképe. Hátrafordult, nézte a hosszan elnyúló épületeket, és eszébe jutott, hogy még soha nem járt bennük. Tulajdonképpen inkább csak sejtette, mint tudta, mit gyártanak a csarnokokban. Annyit tudott, hogy az állam valamiért szereti ezt a gyárat, eddig nem kívánt lemondani róla. Egyik kormány sem. A politikusok elhelyezték cimboráikat az igazgatóságban, de persze a gazda iránti feltétlen lojalitás alapkövetelmény.
Miközben nézte a harmonika formájú üvegezett tetejű csarnokokat, az első emeleti ablakban meglebbent a függöny. Leskelődik, gondolta Bartus, ott áll, és lesi, hogy jövök. Hát lessed, Lali, nem sokáig lesheted.
Kóbor Lajos igazgató a lépcsőfordulóban várta, onnan kísérte az irodájába, belékarolt, nyájaskodott. A dohányzóasztalhoz ültette, zöld üvegpalackot meg két kupicát vett elő, aztán akkurátusan, nagyot cuppantva kihúzta az üvegből a parafa dugót és töltött.
Ittak, aztán megrázkódtak az pálinkától. Mindketten túl voltak már az ötvenen, de Kóbor igazgató jóval elegánsabban öltözött, mint az államtitkár. Kétsoros sötétkék bankárcsíkos öltönyéhez széles vörös-kék csíkozású nyakkendőt viselt, lábán konyakszín Vass cipőt. Látszott, nem csak lopni tudta az állam pénzét, de az elköltéséhez is értett. Pedig amikor a gimnáziumból a Gödöllői Agrártudomány egyetem gépészeti karára került, beérte egy kopott farmerrel és néhány pólóval. Hogy kikupálódott ez, nézte Bartus az igazgatót.
– Ötvenkét fokos – suttogta Kóbor, mert marta a torkát a pálinka.
– Miből készült!
– Irsai Olivérből! – felelte Kóbor.
– De nem borpárlat vagy törköly?
– Nem, a szőlőbogyót főzettem ki.
– Egészen jó! Nekem egy kicsit illatos, de azért jó – felelte Bartus, aztán hirtelen átrendeződtek a vonásai. A derű lemállott az arcáról, keserűen elhúzta a száját. – Mindenesetre jobb, mint a gazdája.
– Ezt hogy érted?
– Ahogy mondom.
– Valami baj van velem?
– Csak az van.
– Velem?
– Mással is, de főleg veled.
– Hát mi bajod? Nem jól megy a cég?
– Leszarom. Az biztosan megy, ez egy állami vállalat, ha elszúrsz valamit, beletolja az állam a pénzt.
– Azért, ez nem ennyire egyszerű, Ferikém. Azt tudod, ugye, hogy folyton ott lebeg a fejem fölött a pallos. Bármikor szólhat a miniszterelnöknek az egyik nagykutya, persze, csak ha akkora kutya, hogy bátran mondhat ilyet, hogy drága miniszterelnök úr, mondjál már valami baráti árat erre a gyárra, mert megtetszett nekem.
– Honnan veszed ezt?
– Sehonnan. De az elvi lehetősége megvan.
– Hülye vagy te?! Milyen alapon gyanúsítgatod itt nekem a miniszterelnököt?
– Csak úgy mondom…
– Ne mondd! Nem azért jöttem, hogy a hülye feltevéseidet hallgassam, hanem hogy rólad beszélgessünk.
– Rólam?
– Igen rólad. Hogy mit csináltál azzal, amit rád bíztam, mint barátra. Mondhatnám, bizalmi kézre.
– De hát miről beszélsz, Feri?
– Arról, hogy átversz. Azért jöttem ma ide, hogy ezt tisztázzuk. – Felállt, tett egy kört a szobában. A vitrinhez lépett, megfogott egy-egy tárgyat, kinyitotta az üveges szekrény ajtaját, elővett egy tizenöt éves Ballantine’s-t, mutatta Kóbornak, aztán visszatette. – Te aztán tudsz élni! Csinos kis vállalati iroda, bizony isten, jobb, mint az én államtitkári szobám. Drága öltöny – odalépett a fotelben ülő Kóborhoz, előrehajolt, és hirtelen megragadta a másik hajtókáját. – És mégis átversz engem. Méghozzá csúnyán átversz, Lali.
– Hogy én téged, aki felügyeli a cégem? Az államtitkáromat? A régi cimborámat, a gimis osztálytársamat? Átverlek? Hát te tettél ide igazgatónak.
– Pontosan! – rángatta még mindig a hajtókát Bartus.
– De hisz tőled függök!
– Hát ez az. Hogy te milyen jól látod. De akkor miért mész szembe velem? – kérdezte Bartus, miközben elengedte a másik zakóját, és visszahuppant a fotelbe.
– Miről beszélsz, Ferikém? – kérdezte remegő hangon Kóbor, és megpróbálta visszarángatni felcsúszott zakóját.
– Hogy keversz a minisztériumi pályázatokkal. Hiába mondtam, hogy kezeld az ajánlatokat. Hogy az nyerjen, akit én mondtam. Összevissza jönnek az ajánlatok.
– Tudod, milyen nehéz? Mondhatom én, vannak, akik szarnak rám – mondta szipogva, miközben összegyűrt reverjét próbálta lesimítani.
– Tudják, hogy az én emberem vagy és mégis?
– Olykor igen.
– Miért nem szólsz ilyenkor?
– Nem akarlak minden szarral zavarni.
– Gondolod, az nem zavar, amikor nem az én csapatom nyer, és tízmilliókat veszítek?
– Gondolom… zavar.
– Nagyon zavar. Jobban zavar, mintha felhívnál, amikor elakadtál. Miért nem hívsz föl ilyenkor?
– Mert nem akarlak zavarni.
– Pont olyan hülye vagy, mint a gimnáziumban. Egyébként ezért választottalak, mert már akkor is hülye voltál.
– Hülye?
– Nagyon hülye. Tudod, rájöttem, két féle ember közül választhatok. Az okos gazemberek közül, és a hülye becsületesek közül. Okos becsületes nincs errefelé.
– Merrefelé?
– Hát errefelé. A politika környéki üzletben. Azért hoztalak ide. Itt ez a Kóbor Lali, régi cimbora, osztálytárs. A hülye becsületes fajtából. Naivan azt hittem, minden hülye becsületes.
– És nem?
– Most már látom, hogy nem. Itt vagy te. Hülye és becstelen.
Kóbor felpattant, az eredeti helyükre igazgatta a Bartus által elmozdított tárgyakat, aztán visszaült.
Eközben Bartus azon gondolkodott, hogyan nyúlhatott ennyire mellé ezzel a Lalival. Hülye volt ez mindig, diplomata is csak azért lett, mert kari KISZ titkárnak, aztán meg hallgatói párttitkárnak választották az egyetemen. Lassan angolul is megtanult, és persze elleste a nyugati kiküldöttektől a gentlemanöltözködést. Na, öltözködni azt tud, de semmit nem tud elintézni. Persze a magához való esze azért megvan, lopni azt tud.
– Nézd, ha arról nem is tudlak meggyőzni, hogy nem vagyok hülye… – mondta Kóbor.
– Hát nem…
– De arról biztosíthatlak, hogy becsületesen jártam el az ügyeidben.
– Tehát nem vertél át.
– Nem.
– Úgy igazítottad el a pályázókat, ahogy kértem.
– Úgy!
– Nem dolgoztál saját zsebre.
– Nem.
– Isten téged úgy segéljen.
– Isten engem úgy segéljen.
– Esküszöl.
– Esküszöm – emelte esküre a kezét Kóbor.
– A gyerekeid életére.
Itt egy pillanatra elgondolkodott, aztán rájött, hogy nem késlekedhet tovább, a másikra nézett, aki szúrós szemmel figyelte, és kivágta.
