Ellenállás a melankóliának
„Jó ez így, élvezik?”
Így, a szövegkörnyezet ismeretének hiányában erősnek tűnhet a kérdés pikáns összetevőinek illata. A kérdező és a kérdezettek kilétének, valamint a szituáció mibenlétének tudatában pedig egyenesen bizarr utóíze van. Krasznahorkai László olyan természetes, görcstelen testtartással ül az ELTE BTK egyik előadójának pódiumán, mintha otthonában foglalt volna helyet egy széles karosszékben, kezében egy pohár finom borral. Nem nehéz bevallanunk, hogy nem így ismerjük, nem ez jellemző rá. Nem szoktuk görcsösnek vagy zavartnak látni, de kényelmesnek sem: inkább kissé feszültnek és halálosan komolynak. Több, nyilvános szereplést követelő felolvasáson vagy könyvbemutatón keltette azt az érzést, hogy alig várja, hogy végre eltűnhessen a rá szegeződő szempárok kérdő és értetlen fénye elől. Előbb azonban mintha el kellene végeznie egy fontos feladatot (méghozzá olyat, amely számára bizonyára egészen más miatt fontos, mint a hallgatóság szempontjából). A tavaly áprilisi Nemzetközi Könyvfesztiválon egy levágott Minotaurusz-fejjel a kezében lépett be a terembe, és egy határozott mozdulattal felakasztotta az előre odakészített fogasra, mielőtt elkezdett volna felolvasni a Megy a világ című kötetéből (ráadásul egy olyan szöveget, amely búcsúként, végleges és visszafordíthatatlan leköszönésként értelmezhető). Néhány nappal a jelen beszámolónak ürügyet adó találkozás után a The Bill című új művének bemutatóján a felolvasás végén az író azonnal távozott, magára hagyva a közönséget a szomszéd teremből átszűrődő hátborzongató kiáltásokkal. Ilyen tehát egy tipikus Krasznahorkai-entrée és felolvasás-performansz?
A horgászok párbeszéde
Most, az egyetem Gólyavárnak csúfolt épületében, az első tekintete is nyitottabb, mint bármikor. Talán azért, mert, mondhatjuk, már ismeri a közönségét: két éve járt nálunk, végigmérhette a lelkes-és-fiatal egyetemisták tömegét. Próbálom kitalálni, mit érezhetett akkor. Lehetett valamilyen következménye annak, amit akkor érzett, lehetett valamilyen benyomása, hiszen most határozottan olyan, mintha érdekelné a közönsége. Egészen biztos vagyok benne, hogy érdekli. Emlékezetes hasonlatot használ annak szemléltetésére, hogy minden beszélgetésnek tétje van – „A horgászok párbeszédének a parton vérfagyasztó jelentősége van a halak szempontjából.” Azt mondja, kitalált nekünk valamit, direkt nekünk, és még ajándékot is hozott. Pontvadászat a mai találkozásunk címe, pontvadásszunk hát, vadásszunk pontokra mi, az ő szövegeiben. És kérdezzünk. Ne legyen halottsirató hangulat, mondja. Mert az ő esetében ez gyakran előfordul, mondja. Bólogatunk, nevetünk, teljesen el vagyunk képedve (legtöbbünk állkapcsának helyzete pillanatnyi öntudatlanságról árulkodik).
A beszélgetőtárs Szávai János, az eseményt Kulcsár Szabó Ernő nyitja meg. Szerinte az egyébként gazdag Krasznahorkai-recepcióból nem derül ki semmi az író prózájának lényegi karakteréről, csupán komolytalannak ható, nehézkésen farigcsált címkék ragasztgatása zajlik (mint „a dezillúzió képviselője”, „a kiábrándultság epikája”, „az apokalipszis magyar mestere”). Mi mindenesetre ott, abban a pillanatban, ha próbálnánk sem tudnánk valamiféle nagybetűs Sötétség hírnökét látni az íróban, akármennyire fegyelmezetten fekete is az öltözéke.
Mindenki türelmetlenül felkönyököl a padra. Most kérdezhetünk.
Mit gondol arról, amit ír?
A közönség kérdéseiből egyszerre derül ki a Krasznahorkai-szövegek tiszteletreméltóan alapos ismerete, és valamiféle riadt naivitás, amelyet az írások értelmezésekor tanúsítanak. Egyszerre kérdeznek rá az író személyes motivációira és a szöveg működésének elveire. Krasznahorkai készségesen és szívesen válaszol.
Elsőként Az ellenállás melankóliája című kötet kerül szóba, a könyvben leírt megzabolázhatatlan, vadul és irracionálisan pusztító lázadók tömege, az ábrázolhatatlan ábrázolhatósága. A szöveg írásának idejében Krasznahorkai azt gondolta, hogy mindent végig kell mondani és a nevén kell nevezni, nem szabad utalgatni és összekacsintani az olvasóval. Az író később a regény bizonyos fiktív elemeit a valóságban bekövetkezni látta. Ez megrémítette, és rádöbbentette arra, hogy mekkora felelősséggel jár az, amivel foglalkozik.
Ez az, amitől a leginkább féltettem, és amitől a leginkább féltem ma is Magyarországot.
Bevallja, hogy ma már talán nem így írná meg a „rombolást”, és ezt alátámasztja azzal, hogy nem mondja végig, pontosan minek a beteljesülésére gondol. Persze mindannyian tisztában vagyunk vele, és nemcsak a hazai, hanem a világ más pontjain ezekben a percekben zajló történések is eszünkbe jutnak.
Egy újabb kérdésre adott válaszában Krasznahorkai arról beszél, hogy bár a művei összességében lát folytonosságot, a személyiségét csak töredékességében tudja szemlélni. „Az én életemben legalább három különböző Krasznahorkai László létezett.” Az író szerint ez összefüggésben van egy számunkra magától értetődő történelmi töredezettség-tudattal, amelyet csak akkor veszünk észre, ha valamiképpen találkozunk egy tőlünk távoli történelmi folytonossággal, ahogyan azt pekingi bolyongása során a kínai birodalom megszakítatlan történetének hatására tapasztalta.
Amikor a személyességről kérdezik, azzal kezdi, hogy bár személyesség nélkül az írás felesleges volna, művei mégsem önéletrajzok. „Eleve az vonzott a próza felé, hogy ez az a műfaj, ahol az ember el tud tekinteni önmagától, és nem önmagát rejtegeti bele a művekbe, hanem megpróbálja a figyelmét egy kicsit kiterjeszteni, hogy mi van egy olyan világban, amelynek ő nem a része.” Elmesél egy anekdotát arról, amikor Tarr Bélával elkezdtek együtt dolgozni a Sátántangó megfilmesítésén, és a filmrendező megkérte, hogy mutassa meg neki a regény helyszíneit a valóságban – abban bízva, hogy az eredeti közeg alkalmas lesz a film világának megteremtésére. Csalódnia kellett, hiszen, bár elmentek együtt az eleki útelágazáshoz, nem találták ott sem a regénybeli utat, sem a kocsmát, sem Irimiást. Vagyis nem azt az utat, nem azt a kocsmát és nem azt az Irimiást találták, hiszen a regényben minden egészen másképpen volt megírva. A mű maga olyan rejtett, mély összefüggéseket tud létrehozni, amelyek képesek rivalizálni a valósággal, teszi hozzá.
Az írás közben működő tudatos és tudattalan folyamatokról Krasznahorkai úgy vélekedik, hogy nem lehet őket szétválasztani, mert nem tudhatjuk pontosan, hogy melyik micsoda, és ezért nem is tudjuk szándékosan használni az egyiket vagy a másikat. Problematikus azt állítani, hogy bármelyiket is ki lehet kapcsolni. Az író elmondja, hogy gyakran megpróbál kibújni egy újabb írás létrehozása alól, hiszen nyomasztja, hogy ideig-óráig hinnie kell valamiben, amiről később talán kiderül, hogy nem az, amit elvár magától.
Az Állatvanbent kapcsán a félelemről beszél. A kötetben Krasznahorkai szövegei és Max Neumann festményei dialogizálnak, ennek a párbeszédnek a létrejöttéről hallhatunk egy újabb történetet. Az első kép, amely a könyv készülését elindította, az író szerint azért rémisztő és problematikus, mert nem kívülről írja le a gonoszt. A képre válaszolva olyasmit kellett tehát belülről ábrázolnia, aminek legszívesebben a létezését is megtagadná. Amikor belekezdett, úgy érezte, nagyon nem szabadna azt csinálni, amit csinál, és még most is óva inti a közönséget, hogy ne olvassák, tartsák távol magukat az elő látásra ártalmatlannak tűnő kis füzettől.
Felmerül a kérdés, hogy mikor beszélhetünk metafizikai vonulatokról a Krasznahorkai-szövegek kapcsán. A szerző a Sátántangó példáját hozza fel, ahol „nagyon fontos volt az, hogy van-e okom foglalkozni azzal a kérdéssel, ami a metafizika tartományához tartozik. Rendkívüli módon kételkedtem mindenben, ami ezt alátámasztotta, és úgy éreztem, hogy azért kell egyre intenzívebben kételkednem, mert nekem annyira fontos, hogy vajon létezik-e.” Későbbi szövegeiben ez a kérdés már nem kérdésként tételeződik, szóba kerül például a Christo Morto című elbeszélés a Seiobo járt odalent című kötetből, amely egy különös, szakrális jellegű találkozás története egy titokzatos festménnyel, és amelyet az író egy velencei látogatása során szerzett tapasztalatai ihlettek.
Az est a végéhez közeledik, és mi megkapjuk Krasznahorkai László ajándékát. Egy meg nem jelent szövegét olvassa fel nekünk, a magyarországi hétköznapi életről, egy sétáról, temetőkről, őszirózsákról, és emberekről. Senki nem megy úgy haza, hogy várakozásainak ne tettek volna eleget. Kicsit közelebb álltunk ma Krasznahorkai Lászlóhoz, mint eddig bármikor, és büszkén, őszintén bólogathattunk, amikor azt kérdezte: „Jó ez így? Élvezik? Dialógus ez?”
