Milyen jó, hogy egyre több szó esik az „időzítésről”. Mennyiszer fordul elő, hogy egy-egy produkció még kivirágozta előtt lesz túljáratva. Még ki sem forrhatta magát a mű, már berozsdált. Mennyire fontos lenne, ha a dolgok úgy érhetnének meg, ahogy azt maguk teremnék meg kedvük szerint. Mekkora mértékben kell és szabad egy előadónak ebbe az érési folyamatba belenyúlnia? És mivel természetesen bele kell, hogy lehetek képes egy olyan tettrekész odaadásra, mely az egyetlen lehetséges pillanatban lép fel, akkor viszont akkora elánnal, hogy fenntartja a lendületet a következő eseményig. Mint a földrengések szeizmikus rángatózásai a mélyben. Ha ez a felkészültségi állapot nincs meg bennünk, marad a látszateredmény és a saját kis gumivalóságunk rothadó búrája.
Az alkalmas pillanat
