+ Irodalom

Én nem vagyok okos… és Bin Laden sem vagyok

Bernard Chambaz is ezt állítja a gyerekkönyv címében: Nem én vagyok Bin Laden!

Az alapvető kérdés az, hogy miről kell a kölkökkel beszélni, és mi tartozik a világ dolgaiból a „nicht vor dem Kind” kategóriába. Normális esetben elég sok dolog tartozna, szerintem. Ám a világ almája eléggé messze gurult a normalitás fájától. Okolhatjuk a tömegkommunikációt, az internetet, a kereskedelmi adókat vagy az ördögöt személyesen, de a tények makacs dolgok: egy mai hét-nyolc éves gyerek több információval rendelkezik terrorizmusról, népirtásról, pornóról és drogkereskedelemről, mint szülei rendelkeztek, mondjuk, tizenhárom-tizennégy évesen.

Hogy ezek a darabkák összeállnak-e használható, védelmet nyújtó tudássá, vagy összezavaró, a világot teljesen kaotikussá tevő diribdarabok maradnak?

Hát nem állnak össze. Maguktól főleg nem.

Szükség volna tehát a felnőttre (bölcs, de legalábbis okos felnőttre), aki, mint egy éles-szúrós üvegszilánkokból álló puzzle-t, szépen összerakja a gyerekkel a darabokra tört valóságot. Aki nem fél a saját ujjait megsebezni. Aki magyaráz, de nem kioktat, aki egyszerre képes a megfelelő életkori érzelmi-értelmi szintre redukálni egy iszonyatosan összetett problémát, mégsem sematizálja vagy bagatellizálja azt.

Klafa kis feladat minden szülőnek. Én tényleg nem csodálom, ha tízből kettő, ha bevállalja.

Hálistennek van gyermekirodalom, és a gyermekirodalomnak egy olyan szegmense, amit leginkább aktuális szörnyűség-szelídítő gyermekirodalomnak hívnék, még akkor is, ha ez a kategória, legalábbis hivatalosan, nem létezik (dehogynem: „kitaláltam és attól kezdve van”). Mesekönyvek, amik felvállalják, hogy az egyedül feldolgozhatatlan történéseket emészthetővé teszik, megkönnyítve szülő és gyermek életét egyaránt. Vannak irodalmi-illusztrációs-pszichológiai szempontból külön-külön vagy akár egyszerre is zseniálisak (pl. Eef Rombaut – Emma Thyssen: Szívszerelem, Csimota, 2013), és vannak, persze, kevésbé sikerültek.

Bernard Chambaz francia szerző a 2001. szeptember 11.-ét és az azt követő eseményeket próbálja (had éljek egyszerre a közhely, a képzavar és a szarkazmus eszközével) közelebb hozni az ifjú olvasóhoz. Megmagyarázni az utóbbi húsz év egyik legérthetetlenebb és legnagyobb hatású történelmi eseményét.

Ha valaki lehetetlenre vállalkozik, azt mindenképpen tisztelni kell.

Mesekönyvének (mert ne feledjük el, mégiscsak valami gyermekirodalmi izéről beszélünk) főhőse Nasszír, az USA-ban teljesen asszimilálódottan élő egyiptomi család tagja. Az ő történetét mesélve Chambaz egyszerűen, érthetően mondja el a 2011. szeptemberi történéseket. Nagyon hasonlóan ahhoz, ahogy egy valódi gyerek megélheti az efféle dolgokat. Csupasz, dísztelen mondatokkal írja le a merényletet és az utána következő hónapokat, melyekben Nasszírnak – bár még csak nyolc éves – bőven jut félelemből, megaláztatásból, kirekesztésből.

terjedelem: 36 oldal borító: keményfedelű fordíttta: F. Joannovics Mária illusztrálta: Barroux korosztálky: 8+

Bernard Chambaz: Nem én vagyok Bin Laden, Holnap Kiadó, terjedelem: 36 oldal, borító: keményfedelű
fordíttta: F. Joannovics Mária
illusztrálta: Barroux, korosztálky: 8+

A szerző politikailag tökéletesen korrekt, és bár itt-ott becsúszik egy-egy didaktikus felhang, mégsem mond direkt ítéletet még azokra a viselkedésekre sem, amelyeket nyilvánvalóan negatív példaként használ. Egyetlen kivétel ez alól a könyvet záró, problémát feloldani hivatott befejezés, melyben Nasszír és barátai tíz év múlva Bin Laden halálát önfeledt popcorndobálással ünneplik meg. (Az olvasón kérlelhetetlenül elterpeszkedik az érzés, hogy az egész könyv valójában egy politikai propagandapamflet, amit a nyugati-fehér-keresztény-ráadásul-polkorrekt kultúra önmaga szolgálatára és dicsőségére alkotott. A dolog nem így működik, és nem ilyen egyszerű.)

Ennek ellenére mégsem elhibázott a kötet, ám a történet puritán realitása valahogy mégis megkérdőjelezi az egész vállalkozás (azaz a „Nem én vagyok Bin Laden” című könyv, mint szörnyűség-szelídítő mű) sikerességét. Ebben a mesében nincsen semmilyen csoda, nincs álom, nincs varázslatos spiritualitás. Nincs elemelve a valóságtól, nem ad érzelmi mankót. Logikusan, csak a fejre hatva próbálja megmagyarázni azt, amit pont így nem lehet. Persze az is remek, hogy egyáltalán megpróbálja (és ezért minden szülő, aki mankóul veszi majd ezt a könyvet, ha a gyereke a terrorizmusról kérdez, igazán hálás lehet), de az igazán égető miértek és hogyanok nincsenek megválaszolva.

Más kérdés, hogy nem is lehetnek igazán.

Amit viszont képtelenség verbálisan megválaszolni, szerencsére képekkel mintha könnyebb lenne. És ebben nagyon erős ez a kötet. Barroux illusztrációi egyszerre valóságosak és pszichedelikusak. Bennük van a félelem, a kiszolgáltatottság, a képtelenség, a lehetetlen és az irracionalitás. Sajtófotókat és újságkivágásokat használ, poklot idéző színekkel és gyerekrajz-egyszerűségű formákkal – és ezzel olyan összetetten és mégis nyilvánvalóan mesél, amire a szöveg egyetlen oldalon sem képes. Beemeli a történésekbe a sajtó, a kommunikáció és a média szerepét, de ezzel inkább gazdagítja, és nem bonyolítja az egyébként elképesztően szövevényes és érthetetlen valóságot, amit megmagyarázni próbál.

Tehát beszélgetésindítónak, fogódzónak jó ez a könyv. De nem veszi le szülői vállainkról a terhet: a kirakós, amivé a szeptember tizenegyediki merényletek (és annak előtte és azóta is minden egyes erőszakos cselekmény, történjék bármilyen indokkal) változtatták a világot, nem lesz kevésbé éles, szúrós üvegszilánktömeg.

Nem lehet megúszni.

A mi feladatunk, hogy ha már nem tudjuk a szörnyűségeket a kés-villa-olló-nemgyereknek-való fiókba zárni, legalább segítsünk a saját kölkeinknek. Akkor is, ha ostobának érezzük magunkat. Akkor is, ha ez az egész egyébként teljesen érthetetlen.

Segítsünk, ha összerakni már nem lehet, legalább feltakarítani a romokat (és még ez is egy optimista verzió).

Ps: A két nagyobb gyerekem egyenesben nézte végig a történteket anno. Hat és négyévesek voltak akkor. Napokig beszélgettünk, annak ellenére, hogy szinte nem tudtam mondani nekik semmit. Semmi okosat. Csak próbáltam. Beszéltem összevissza, de legalább. És még hosszú hónapokig építettek legóból ikertornyokat. Felépítették, aztán szétszedték akkurátusan, darabról darabra. Nem döntötték, nem rombolták le soha.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top