Kilenckor hull a lepel, addig van idő szétnézni. Máté a színpadnál. Körülöttünk vagy ősz, őszülő, kopasz, kopaszodó öreg rockerek, 27 éve is itt, most is, körülöttük tizenéves kisklampók, alig dudorodó pólójú már nem kislányok, még nem nők, nehány huszonéves a rockfüggők kategóriájából. A kettő közötti harmincas korosztály csak úgy mint a nyomokban kakaót tartalmazó tömegcsokoládék. Aztán bedübörögnek az öregek. Rövid fejszámolás, atyaég, itt Steve Morse a legfiatalabb a maga 60 évével, az átlagéletkor kerek 66, Ian Paice és Don Airey képviseli ezt a vonulatot, Roger Glover és Ian Gillan idén töltik a 69-et. Nálunk a Hegyalján és a Bodrogközben a kortársak már görbe bottal járnak, ha egyáltalán kimozdulnak a portáról, délben hozza Margitka a konyháról az ebédet a háromrészes műanyag szettben, a tegnapi elmosva már kint lóg a kerítésen, Buksi azért megugatja őket csak úgy megszokásból, a maradékot ő kapja, ki is nyalja rendesen, van még bor a pincében, majd lopózunk estére egy üvegnyit, csak elérjünk aztán időben a reterátra is.
A Deep Purple együttes koncertje Budapesten. fotó: Mohai Balázs, MTI.
Ezek öten meg közben erősen kezdenek és utána belehúznak. Glover jóságos nagytataként kisétálgat a színpad szélére, lemosolyog, mutatja erős wales-i fogait, szeme nevet, élvezem én még a színpadot, nekem találták ezt ki, majd keresztbe fordul és megmutatja, hogy kell pengetni azt a basszust. Paice bebújik a szerkója mögé, jól vagyok én itt, azt csinálhatom, amit akarok, szétimprózom a feszes rockot is, ha nem a négyeket kell nyomni, megmutatom, mit lehet ezekből a pergőkből, állókból és cinekből kicsiholni. Gesztikulál, ráng az arca, mint Balogh Elemérnek, csak ilyen őrültnek érdemes zenésznek lenni, dobosgenerációk nőttek fel a Fireball felvezető dobszólóján, hát mutatja, semmi sem kopott abból, talán csak a tempó lazább egy picit, de idő ellen nincs orvosság. Don Airey nem akar Jon Lord utóda lenni, ő Don Airey akar lenni. Hammondja, szintije, moogja rendben, csinál ő csudát, a leslie-k pörögnek mögötte, ha kell, Lisztet egyvelegez, ő sem rockon szocializálódott, ott van mögötte a kőkemény klasszikus iskola, a hangszerbiztosság, az elméleti háttér, amikor tudja is, mit csinál, nem a havertól kérdezi, ha ezt a billentyűt nyomom, az melyik hang is az? Steve Morse feleslegessé teszi a kérdést, hiányzik-e Ritchie Blackmore a zenekarból. Blackmore flegmája helyett harminckét fog villódzik folyamatosan lefelé, elhajlik a gitárral rézsútosan hátrafelé, ha az kell, engedelmesen félreáll, ha a Hammond követeli a magáét. Hatvan vagyok öcsém, de ha két napig nem zenélek, esküszöm, hiányzik, ez pörgeti tovább a mókuskereket – üzeni, hát higgyük el. Ian Gillan annyit vállal, amennyire még képes. Az énekes hangszere kényes, reagál már mindenre ebben a korban. A hangszálak már nem olyan rugalmasak, átalakulóban a hangszekrény, kevesebbet bír a tüdő, nem olyan feszes a rekeszizom, lassabban cserélődnek a sejtek. Mérsékelten jönnek azok a magas hangok, sokkal keményebben meg kell értük dolgozni, ráfeszül ilyenkor, arcból erősen dolgozik, feszíteni kell az izmokat, húzni kell azokat a hangszálakat feszesre, pengve szaladjon át rajta a levegő, kerüljön hátra az a hang, hiszen várják ezek a srácok és csajok, akik fizettek, hát tegyük meg, amire ez a szervezet még képes. Jó is ennyi, nem várjuk a csodát, már nem rojtos farmerdzseki kell ide, jó az öt sört és három rumot feliratú póló, jelezve, a rakenroll még jelen van a vérben, nem is folyik ki az onnan a végső pillanatig. Egyszerű angolt használ, sokan értsük, tiszteleg Jon Lord emléke előtt, ha nincs szerepe a színpadon, hátravonul a paraván mögé, ilyenkor dobálódnak felfelé a színes melltartók és finom anyagú bugyik az önirónia jegyében, jól van ez így. Öt vén klampó, akikben még ott dübörög a tiniördög, két órán keresztül tolják a feszesre csiszolt programot, ráadás beépítve, hálásak az érdeklődésért, a nyugdíjas otthont ismét odébb lökték pár esztendővel.
Máté csápol (sose meséltem neki erről, honnan tudja, vagy ezt is sikerült átörökíteni), nem úgy csuklóból perdítve a kézfejet, mint Apa tette azt annak idején, hanem sátánvillával, mint Ronnie James Dio, akiről az első német juhászom kapta a nevét még ’94-ben. Csemetém végzi az apja dolgát is, így megmaradhatok vén rokkernek mögötte egy méterrel és hallgathatom az egyveleget a hetvenes-nyolcvanas évekből és a legújabb lemezről. Hazafelé felváltva és együtt fütyülünk, a transzmitterből szól a Pörpül, hosszú az út a Bodrog partjáig néha oldalra nézek, fárad-e. Sötétben is csillog a szeme.
