Írta: Bánhegyi Gábor
Akkor nem az van, hogy gondolkozunk erősen, unalom van, mit kéne csinálni, na mit is, aztán eszünkbe jut, jön a Deep Purple a boldogult emlékű Budapest Sportcsarnok helyére épített hajózó tetejű Papp László Sportarénába, menjünk, nézzük meg, majd csak lesz az valahogy, talán még az is előfordulhat, csökken az unalom. Hát nem az van, nem betévedés van, odalézengés, hanem rákészülés, némi illúziókkal leszámolás, hiszen az idő könyörtelenül múlik felettünk szintúgy mint a zenészek felett és megközelítés kérdése, öregeknek látjuk őket, vagy olyan embereknek, akik megélték már ezt a kort, és ahelyett, hogy inkontinenciával küzdenének, még mindig tolják a rakenrollt, mert hát ehhez értenek, ez lenne a dolguk tulajdonképpen a világon.
Volt az az idő a hetvenes évek közepén, amikor az ABBA és a Boney M között vergődtem 12 éves kisflambóként, melyiket is kéne tán jobban szeretni, amikor a bátyám feltett egy lemezt. A borítón egy felfordított stukker repült a levegőben, a hangszóróból pedig a hallóidegeimet Ken Hensley a Hammondjával borzolta teljesen konkrétan a One way or anotherrel. Az a néhány perc döntött egy életre. A Uriah Heeptől egyenes út vezetett a Deep Purple-ig, ezt talán magyarázni is felesleges, és hát szerencsétlenség a szerencsében, mi esély lett volna egy Pörpül-koncertet megnézni élőben, amikor egyrészt akkor a zenekar sem létezett már, másrészt akkoriban az Apostol kiszorította a hazai koncertszínpadokról a külföldi bandákat. Az első fecskék egyike ’84 augusztusában az Iron Maiden volt, ott csápoltam a Budapest Sportcsarnok parkolójában, hazafelé a vonaton alvás közben valaki megpróbált kimarkecolni, hazaérve még nem nyitotta ki a lépcsőházat a házmester, nem volt hideg, a bolt elé már lerakták a zsemléket meg a tejet, lélek sem járt arra, hát legalább megreggeliztem és még aznap megjött a behívóm a Magyar Néphadsereg forró üdvözletével, ahol sikerült találkoznom Bélával is, aki erősen panaszkodott a nyírségi répaszedős napjainkban, a felesége írta, megpornózták a levelét. Medves tizedes sem szerette már akkor a hajlongást, szívesen állt meg beszélgetni: „Nem inkább a feleségeset pornózták meg te Béla? Nem, a levelet pornózták meg. Aztán az sem lehet, hogy megportózták azt a levelet? Nem, megpornózták.” Ez volt az a pont, amikor Medve tizedes inkább visszatért a répaszedéshez, pedig kemény volt az a föld, kapa nagyon régen járta, ipari répát nem volt szokás nagyüzemben tutujgatni.
Hosszú volt az út onnan a családalapításig, aztán mégis eljött az idő, hogy elsőszülöttem élénken érdeklődni kezdett a zene iránt. Óvatosan toltam felé a hard rockot és csak reménylés volt, de az azonos géneket nem lehet megtagadni, esténként a szobájában erősen tolja a hanghordozókat.
15. születésnap másnapjára esik a koncert, Menjünk? Menjünk. Slash-ről lemaradt, mai napig fájlalja. Apád ott volt nyolcvanhétben, amikor megint összeverbuválódtak az ötök, akkor még Budapest Sportcsarnoknak hívták, tolták a Pörfikt sztréndzsörszt, lézersóban Beethoven vezényelt a mennyezetről, azta, mekkora effekt már – néztünk össze Fukival, hogy nyomja Belkmúr, Dzsillen meg sikolt mint a Dzsízösz Krájsztban, amikor nem érti, miért kéne neki meghalni, na ott is mint most, csak itt vagyunk, a nővéredéknél lesz bor, akkor jó!
Letekerjük a 250 kilométert, végig a Pörpül szól a transzmitterből, Máté szerint ilyenkor nem szabad mást hallgatni, kicsit énekel, kicsit fütyül, sokat beszél, szeretne már ott lenni. A buszpályaudvar északi oldalának csavaros gyalogfeljáróján közelítjük meg az „ojjektumot”. Lépcsőfordulóban szövetkabátos srác árul két jegyet. Olyannyira kettő, hogy még a perforáció is egyben tartja, ami összetartozik. Meggondolás, nem várt szakítás, jegyüzérkedési kísérlet, nem derül ki, annyi oka lehet, hogy két jegy gazdát kíván cserélni. A kereslet nem túl nagy, aki be akar jutni, azok már rég megvették hozzánk hasonlóan, gondolnánk mi, de az élet cáfol, az első szűrőponthoz közel kétségbeesett hang mantrázza, jegyet vennék, jegyet vennék és fogalma sincs, ha a megfelelő helyen kiáltana, hát kérése meghallgattatna, a tömeg sodor, nincs idő tanácsadásra. Méltóságteljesen hömpölygünk,
Ivan & the Parazol hivatott a melegítésre. Ezt már nem veheti el tőlük senki, lehet a buli feledhető, langyos, közepes, jó, szuper, ők öten már ott voltak, megmutatták, szerintük hogy kell tolni azt, amit nagyapuék fognak utánuk nyomni. Jóindulattal a közepes kategóriába lehet sorolni, ami abban a félórában hangzott és valószínű sokat számít ebben a telegatya faktor, ami alól csak a dobos volt mentes, akinek folyamatos farkasvicsora jelezte, amelyik nőt nem csinálom meg ma este, annak átharapom a torkát, iszom édeskés, vasízű testmeleg vérét (nem). A gitáros srác végig a haja mögé menekült, minden nóta után kényszeresen hangolt, addig se kelljen a közönségre nézni, néha fiatal bika módjára alulról fölfele irányba döfölte gitárját, a basszgitáros srác ujjatlan pólót vett fel, hogy demonstrálja karizmait, a billentyűs meg annyira súlytalan volt zenei jelenlétében a halványszürke egymanuálos Rolandja mögött, hogy vett magára kalapot, hátha attól érdekesebb lesz kissé (hát nem, hacsak nem békebeli kintornás megidézése volt a cél). Billentyű nélkül ugyanúgy szólt volna, ha szólt is, eltűnt keverés közben, csak néha cirpelt ki alulról kicsit bocsánatot kérve, én is itt volnék, szabad lefognom két akkordot esetleg, na jó van, hát gyere, de aztán csendben maradj, rakd vissza jobb kezed a combodra és örülj közelről. Lehetne néven nevezni mindenkit az Amerikát többször is megjárt csapatból, csak hát a frontember maga sem tartotta fontosnak bemutatni magával együtt a társakat, legfeljebb annyit, hogy következő számunk címe, amikor meg rádöbbent, ez kevés kontaktusnak, kéne némi átkötő szöveg, addigra már késő volt. Annyi még kiderül, a zenekar neve nem Ivan & the Parazol, hanem „Ájven end dö Parazol” öcsém. Értjük mi a szándékot, kicsi és szűk a magyar piac, és van az a Frankenstein-film, amiben végig folyik a harc, hogy akkor most Frankensztájn vagy Frankensztín a helyes kiejtés, és ahol – és ez a fontosabb – az Oroszországból átkeveredett inast nem Igornak hívják, hanem Ájgornak, de az a film paródia volt inkább. Az „end dö” az rendben van, mint gyerekkori könyv- és filmélményből a „Követ minden követ követ és a nem kell a nagydobot verni” között a „Kéretik a kosztpénz fele”, ezt úgy nagyjából értjük, a Parazollal pedig ki-ki kezdjen, amit akar és/vagy tud, mert a gugli szerint lehet napernyő, azaz Napernyő, vagy egy olyan termék, amelynek kockázatairól és mellékhatásairól meg lehet kérdezni kezelőorvosunkat, gyógyszerészünket (van széles e hazában ember, kinek van gyógyszerésze, akit ekként tart számon agyának zugaiban, okostelefonjában, jegyzetfüzetében, bárhol máshol?). Jó zenészek ezek a srácok (mondjuk a billentyűsről ez pont nem derült ki merítési anyag híján), de a közönséggel bánni tudni kell. 13 ezer embert, akik közül sokan léptek át az ötödik ikszen, vagy billegnek a környékén, el kell kápráztatni a soktizedik, sokszázadik koncerten ahhoz, hogy érzésből tapsoljon.
