Írta: Nyőgér Róbert
Jobbjában is, baljában is egy-egy sötétszürke, százharmincöt literes, meglehetősen tömött, de azért még szakítószilárdságának határán belül lévő szemeteszsák feszíti alkarján az izmokat, ahogy elemeli őket a macskaköves talajtól, nehogy súrolják azt, és emiatt netán kiszakadjanak, valamint el is tartja őket magától, egyszerűen azért, hogy lépni tudjon, és ne rúgjon beléjük, minduntalan nehezítve ezzel az előrehaladást. A kiszámíthatatlan kilengésről nem is beszélve, amellyel csak fölöslegesen feszegetné a zsákok egyébként sem nagy tűrőképességének határát. Zsebéből egy még használatra váró, tehát érintetlen tekercs szemeteszsák ágaskodik kifelé.
Mindig is lenyűgözte, hogy karjai, ezek az egyszerű, univerzális méretekben tulajdonképpen el is hanyagolható emberi karok, ha csak ideig-óráig is, de megakadályozzák annak a valamiféle hatalmas és misztikus erőnek a működését, amely a zsákokat a középpont felé húzni törekszik. Persze a karok kudarca determinálva van. Mégis jólesik dacolni. Dacolni vele, kinevetni őt, sőt, arcon köpni. Igen.
Szemerkélni kezd.
Az első, meglehetősen termetes esőcseppek az egyre inkább nyálkás-csúszóssá váló macskakövek rései közt finoman felkavarják a még száraz port.
Szereti az esőt.
Látóterének perifériáján, a tópart egy holdfény által megvilágított pontján feltűnik egy sirály, és mikor odatekint, láthatja, csőrében egy apró rák ficánkol. Az árnyékból csakhamar kacsák gyűlnek a sirály köré.
Hogy ne maradjon le egészen a jelenetről, egy meglepően rövid hezitálás után lelassítja a lépteit, noha nagyon is jól tudja, feladatának jellegéből adódóan nem szabad késlekednie. A hűs, párás cseppek, és ez a parton kibontakozó konfliktus együttvéve azonban már ellenállhatatlan kísértésnek bizonyul egy kis lazításhoz.
(…)
Ilyenkor, az évszak vége felé közeledve az alga, ez a felszínén úszó, haragoszöld bitorló már olyannyira eluralja a vízfelszínt, hogy távolabbról az avatatlan szemnek voltaképpen összefüggő fűtakarónak tetszhet.
A tó ilyetén metamorfózisa a helyenként meglehetősen orrfacsaró bűzt és a kevéssé esztétikus látványt leszámítva mindezidáig nem okozott különösebb fennakadást a mindennapok körforgásában.
Mindezidáig.
Mikor a fogyasztó vendégekkel szemben erősen vegyes érzéseket tanúsító konyhafőnök a tó szóban forgó pontja felé tekint, szája kaján vigyorra húzódik. Az éppen zajló reggeli eligazítással mit sem törődve, zsebre dugott kézzel lelép a stégről, és komótos léptekkel megindul az ominózus helyszín felé, hogy a hallott információfoszlányok alapján, akár egy magánnyomozó, rekonstruálja a történteket.
Ahogy hátát kissé meghajlítva a vízfelszín fölé hajol, érzi, ahogy kiégett lelkét üde frissesség járja át. Látja, ahogy a fiatalember, kezében pohárral, rásétál a vízre.
Rásétál, és elsüllyed.
Lelki szemei előtt ráadásul nem hirtelen merült el, mint ahogy azt a józan ész diktálná a külső megfigyelőnek, ha vízre sétáló embert lát, hanem láthatóan süllyedt.
Még pisloghatott is eközben, ez a jómadár meg csak süllyedt az egyébként jó, ha hatvan centiméter mélységű állóvízben.
Az odaképzelt, kapálódzó vendég fülébe hidegvérrel belesuttogott, egyébként még a stégen is egészen kiválóan hallható hozzáfűznivalóján („nyejjjed a békanyálat, a kúrvaanyád, egyéééé, egyééééé!”) senki sem mert röhögni. Az üzletvezető ugyanis rátért annak a kérdésnek a tisztázására, hogy mégis, hogyan fordulhatott elő ebben a magukat minden bizonnyal civilizáltnak tituláló egyénekből álló munkaközösségben, hogy a part macskaköves sétánya mellett egy szerelmes pároknak, illetve kis- és nagycsaládosoknak egyaránt kellemes napozási, piknikezési lehetőséggel kecsegtető, a stégen ágaskodó napernyőknek köszönhetően pedig árnyas, sima, zöld felület képződött, amely mindösszesen annyi szépséghibával bír – kis szünetet tart, hogy ordítva folytathassa – hogy nem fűből, hanem algából és vízből („H2O”) van, illetve nem lehet rajta se henteregni, se napozni, se szalonnát sütni, csak meghalni.
E kérdés megválaszolásában a továbbra is a víz fölé görnyedő konyhafőnök közreműködésére egyáltalán nem lehetett számítani. Átmenetileg ugyanis beszűkült tudatállapotában továbbra sem akaródzott kikeverednie az oly régóta áhított, igaz illuzórikus elégtételvétel lelkiállapotából. Ez az időnként maga elé suttogott, lassú bólingatásokkal megerősített „na most egyééé!” szavakból volt teljes bizonyossággal kikövetkeztethető.
(…)
A viaskodó madarak látóteréből csakhamar eltűnnek ugyan, hiszen megállni, na, azt azért nem, és a most már határozottan nyálkás-csúszósnak mondható kövezeten léptei is újra felgyorsulnak, felpiszkált elméjében azonban a látottak vadkacsástul, kecses-peckes járású sirályostul, aprórákostul még jó darabig ott motoszkálnak.
A gondolat, hogy mint ez a sirály az elvadult kacsák közt, pont úgy van most ő is itt: nem lenne itt, vagy nem itt lenne keresnivalója, keserédes mosolyra húzza a száját.
Ennél a váratlan jött ötletnél kissé megállapodik, tetszik neki, ízlelgeti, érzi, ebben talán több is rejlik, ki lehet bontani.
Még öltözetük is hasonló, fűzi tovább most már egyre kevesebb keserűséggel, és kissé szélesebb mosollyal, no de még mindig inkább csak önmarcangoló szarkazmussal. Mintha a sirály, eredetileg hófehér, de a létezés fáradalmai miatt már a legnagyobb jóindulattal is csak koszosfehérnek titulálható, az ujjainál kényszerből feltűrt inge, valamint szürke mellénye tanúskodnának arról, honnan is jött, hová is tartozik ő valójában, hiszen itt, ennél a békanyállal telített, ostoba hápogásoktól hangos, lecsapolásra váró, mesterséges tónál egyáltalán semmit nem törődnek az öltözködéssel.
Mire a kukákhoz ér, dühös lesz a madárra, dühös, hogy itt van, holott semmi keresnivalója nem lenne itt, őneki, hogy bemocskolja magát, pont ő, ez a minden porcikájában nemes, szárnyalásra termett lény belesüpped a förtelmes algába, bele a békanyálba.
(…)
