Szilveszter délután néztem meg a moziban a Walter Mitty különös élete című filmet, igaz, a pénztárban a Malter Witty című filmre kértem jegyet. De ezt most egyelőre hagyjuk. A lényeg, hogy decemberben több órát töprengtem azon, mit írhat az író Zakar István kerámiáiról – akkor még csak az övéit láttam. Merthogy ezek a kerámiák, szakértői szemen innen és túl, egyszerűen szépek, mondhatni, szépek. De ez nem túl nagy írói teljesítmény, valamire azt mondani, hogy szép. Mondjuk, egysoros versnek elmegy.
És ekkor jött Malter Witty, aki a hegyekben bolyongott. Fejvesztve tettem föl magamnak a kérdést. Mi a különbség a gyönyörű grönlandi, izlandi hegyek és Zakar István szép kerámiái között.
Válasz?
Semmi.
Vagyis csak technikailag, de most nem technikailag vagyunk.
Mindig is nagyon bírtam a hegyeket, mert jó nézni őket. A szabályos és szabálytalan formáikat, ahogyan összekapcsolódnak meg szétválnak. Jó nézni a kavicsokat és kőtörmeléket, fényesre csiszoltan és darabokra hullva. Azért jó nézni őket, mert látványukat olyan vizuális jelekként detektáljuk, amelyek valami atavisztikus homályból, titokzatosságból szólnak hozzánk. Nem értjük a jelzésüket, csak érzékeljük. Mert nem másról beszélnek, mint az időről. Az idő végtelen tágasságának érzékelése pedig megrázóan szép élmény, ráadásul erre egy végesen apró tárgydarab emlékeztet.
Szép az, amit érdek nélkül tetszikelünk.
Azt mondta egyszer a Dalai Láma – nem pontosan idézem, de azért még vitatkozhatom vele –, az ember rémesen nagy tévedése, hogy a rendelkezésére álló időt végtelennek hiszi. Úgy él, mintha soha nem érne véget az élete. Ebben teljesen igaza van a Dalai Lámának, de én inkább úgy gondolok erre az állítására, mint egy jóhiszemű megállapításra. Mert ki a túró bír úgy élni, ha folyvást a pusztulásával szembesül. Vagy, ahogy Füst Milán írta a felesége történetében, hogy: ezt a kis tüzet folyton a kialvás fenyegesse. És valóban, úgy nem lehet lángolni, ha csak a gyertya egyetlen végét égetjük.
Miért is hoztam ezt most elő?
Azt hiszem, az időérzékelésünk miatt. Hiába tudjuk, nem bírjuk az időnket végesnek érzékelni, csak az idő végtelenségének gondolatát.
Az ember egyik legkifinomultabb érzése, mikor egy régmúlt pillanatot újra jelen időként képes átélni. De még ennél is különösebb, amikor egy térbeli forma, egy műtárgy láttán megjeleníti érzékeiben az időt. A művészet akkor képes legplasztikusabban ábrázolni az időt, ha cselekvéssel mutatja meg. A hegyekben az erózió cselekszik, a kerámián a kéz.
Jó filmes példa cselekvéses időábrázolásra, mikor a Barakában lassan lépdel a buddhista szerzetes a tömegben és csengettyű szól. Cselekvése tökéletesen irreleváns jel a tömegben, olyan jel, ami fölébreszti bennünk az időtraumát.
Ezzel együtt az a furcsa benyomásom támadt, hogy az időt a térrel, a tér változásaival ábrázolhatjuk, de csak akkor, ha ezt a változást nem dekódolható jelként érzékeljük.
Zakar István kerámiái egytől egyig ilyen munkák. A szépségük mellé még odaírhatom, hogy zavarba ejtően szépek. Mert a tárgyak csak akkor képesek a zavarba ejtő szépség, az idő ábrázolására, ha nincs funkciójuk. Ezzel, persze, jó és egészséges vitatkozni.
Számomra itt jönnek képbe Khaled Sirag most kiállított munkái.
De előtte egy hálószobatitok.
Lóg a hálószobánk falán egy piros selyemzsinór, amelyre réz csengők vannak fölkötve. Mióta oda fölakasztottam, a csengők nem szólaltak meg. Jó porosak is. Olyan, mint egy hosszú nyaklánc, ami nem igazán akar nyaklánc lenni, mert nem hordja senki. Egy idő óta egyetlen egy tárgyat látok benne, ha egyáltalán észreveszem még. A kérdésem arról szólna, ránézhetünk-e Khaled Sirag a nyakláncaira, mint nem nyakláncokra. Merthogy lassan mániákusan ebben is az időt keresem.
Malter Witty egy fotóst kutatva bolyongott a hegyekben. Amikor végre rátalált, a fotós épp hópárducokat fotózott a Himaláján. Lélegzetelállító pillanat: a hosszú várakozás után egy nagyobb szikla mögül föltűnik a hópárduc. És a fotós csak nézi és nézi, nem exponál. Malter Witty rákérdezett, hogy miért nem. A férfi azt válaszolta, hogy ő mindezt nem a fotózásért csinálja, hanem azért, hogy megélje ezeket a különös pillanatokat.
Khaled Sirag itt kiállított munkái nekem ilyen kis hópárducok. Nem tudok nyakláncként gondolni rájuk, akkor inkább jelrendszerként. Ha Zakar István kerámiái nagyobbacska, megfejthetetlen jelentésű szavak, akkor Sirag munkái kisebbecske mondatok. És mind az időről szólnak.
És végül hadd osszam meg a kiállítás anyagához kapcsolódó személyes tanulságomat. Az itt látható kerámiák időfunkciója döbbentett rá arra, hogy azért nem lettem filozófus, mert a puszta gondolkodás nem képes ábrázolni az időt. Avagy: nem lehet kétszer ugyanazzal a biciklivel elindulni az eltűnt idő nyomába.
Köszönöm az élményt.
