Női technika

Köd Nógrádban

Túl zöld a fű. Dús. Egészséges. Olyan, amin szívesen lépkednék bárányként. Gyanút kelt bennem a kegyetlenül tökéletes természet.

Vár – e cserébe valamit azért, amit megmutat?

Létezik – e bármi, amit megkapok csak úgy? Alanyi jogon. A születésemet? A halálomat? A szerelmet?

Az első lépéseket még mellettem tette meg, de annyira fáztam, hogy lemaradtam, ő előttem ment, nem sokkal, csak egy lépéssel. Azzal az eggyel, amiben benne volt a késztetés, hogy kövessem. Engem a természet mindig megnyugtat, mondta. Ideges lett. Addigra már majdnem kicsikartam belőle, hogy feladja.

Két nappal korábban kezdtem. Ki volt az a nő, akivel azelőtt beszélgettél, mielőtt megismertél, kérdeztem, miért fontos ez, kérdezett vissza, nekem fontos, mondtam, és megvolt a név. Mindegy, hogy milyen, úgyis kiderítem, hogy bár szebb és okosabb vagyok, neki mégis ő tetszik jobban. A retorika valamennyi eszközével provokálom, hogy elmondja: igen hazudtam, nem szeretlek.

Hallgatott és a végén megkérdezte, miért akarom, hogy olyasmit mondjon ki, ami nem igaz.

Nem akarom. Végigfut rajtam a bűntudat és a szégyen. Én is hallgatok. Érzem a fájdalmat, amit okoztam. Bánatomban elsírom magamat.

Mégsem fejezhetem be, végérvényesen elrontottam mindent. A szeretete olyan steril, hogy nem merem megérinteni. Méltatlan vagyok rá. Beszennyezném.

Gyere, mindjárt ott vagyunk, nem megyek, válaszolom, és folytatom az utat. Az ellentmondásba szorul minden erőm, amit arra használok, hogy eltaszítsam.

Kitartó, nem sodródik velem.

Megpróbálom tovább gyengíteni. Ha visszaérünk a kocsihoz, elmegyek haza, és soha többé nem látsz, mondom. Vágyom az arcán megjelenő mélységes szomorúság látványára. Abból eldönthetem, becsapott – e.

Megjelenik a fájdalom a szemében. Nem bírja tovább és jogos kétségbeesésében elenged, gondolom. Utoljára akkor féltem ennyire, amikor gyerekként azt hittem, sosem nő meg a testem olyan nagyra, mint amekkora azoknak az embereknek van, akiket felnőttnek neveznek. Remegve vágytam a méretre, a százhetven centire, és arra, hogy szabad legyen sírni.

Köd van. A csizmám sarka belesüpped a földbe.

Új stratégiát gyártok: vele maradok és megbüntetem. Minden férfinek tetszeni fogok. Azt akarom, hogy lássa mennyire vágynak rám. Senkié nem leszek. Az övé sem.

Minden pillanatban tudom, hogy képtelen vagyok ilyesmit megtenni. Feldühít a gonoszságra való képtelenségem. Tehetetlenségemben elhallgatok.

Nézem a férfit, akit szeretek. Gondolatban megölelem. Figyelem a karomat, hogy minden szándékom ellenére miért nem tudom felé mozdítani.

Várja, hogy sikerüljön. Felismeri, hogy nem megy. Mindegy, azt hiszem, mindegy, mondja. Hagy elmenni.

Nem hagyhatsz, üvöltöm hangtalanul. Bénultan ülök.

Néhány perc múlva beindítom a motort, ő mondja, hogy merre kell menni. Megérkezni nehéz, nem elindulni.