Empátia

Gulyás úr fölött, a pirostéglás ház második emeleti erkélyén, a rövidszoknyás lányból kirobbant a nevetés. Gulyás úr azonban a telefonra koncentrált, bólogatott, majd még egyszer belekiabált:

– Jó! Várlak! Siess! – azzal zsebre vágta a készüléket, és lecsavarta a kompresszor csövét a szelepről.

Fölállt a kerék mellől, megtörölte a homlokát és szétnézett. Csak most kezdte el szemrevételezni, hogy mi történik körülötte. Egy csapott hátú, fekete autó állt az ő autójának farától alig fél méterre, kopasz gazdája veszettül nyomta a dudát, közben azon igyekezett, hogy a leengedett ablakon kikönyökölve Gulyás úr szemébe nézzen. Mikor ez végre sikerült neki, elordította magát: – Húzzál már innét, öreg! Nem veszed észre, hogy hol állsz?

Gulyás úr körbenézett és meglátta: pontosan a pirostéglás ház mélygarázsának bejárata elé parkírozott. Most aztán se ki, se be – legalábbis addig, amíg ő el nem áll onnét. „Ami pedig nem mostanában lesz” – gondolta, miközben megrugdosta az immáron teljesen leeresztett bal első kereket. Aztán fölvette a kompresszort a járdáról, az autó végéhez ballagott vele, és visszatette a csomagtartóba.

– Nagyon sajnálom, uram – szólt oda a dudáló kopasznak. – Defektem van. Nem tudok odébb menni.

– S ez engem szerinted hol érdekel? – a kopasz változatlanul ordított, s a nyomaték kedvéért ki is hajolt az ablakon. A második emeleti erkélyen a lány abbahagyta a vihogást, kíváncsian figyelt lefelé, rövidke szoknyáját meg-meglibbentette a szél.

– Nézze, magával is történhet ilyen. Kérem, legyen kicsit türelemmel. Már telefonáltam, mindjárt itt a kollégám, és megoldjuk a dolgot.

– Na, húzzál innét a francba, amíg szépen mondom! – a kopasz kinyitotta az autó ajtaját. – Szeretnék beállni a garázsba, de nagyon gyorsan, és nem érek rá a te hülyeségeiddel vacakolni.

Gulyás úr visszamenekült az autója elejéhez. Ott lábujjhegyre emelkedett, megint szétnézett. A csapott hátú mögött további autók álltak, egészen az egyirányú utca végéig. Már nem csak a kopasz dudált. Néhányan kiszálltak a járművekből, úgy nyújtogatták a nyakukat előrefelé. A sor végén lévő gépkocsi hátramenetben visszakanyarodott a főútra. Aztán kinyílt a pirostéglás ház garázsának ajtaja, és egy háromajtós lila autó hajtott ki rajta – már ameddig Gulyás úr defektes járműve engedte. Molett, fiatalos hölgy pattant ki belőle, nagy lendülettel Gulyás úr előtt termett, aki sóhajtott, megigazította a szemüvegét, és reszketeg hangon magyarázni kezdte a helyzetet, ám néhány hebegő szó után a lépésről lépésre közeledő kopasz egy újabb ordítással félbeszakította. A molett, fiatalos hölgy azonban – Gulyás úr legnagyobb elképedésére – rászólt a kopaszra:

– Ne óbégasson már! Maga talán soha nem kerülne ilyen helyzetbe? Nincs magában egy csepp empátia sem? – A kopasz meglepetésében pár pillanatig csak a homlokát ráncolta, aztán az addigiaknál jóval halkabban azt mondta: – Képzelje, nincsen. Ma még nem ittam semmit.

– Vegye már észre, hogy maga tartja föl a forgalmat! – szólalt meg a kockásinges férfi, aki eddig a kopasz csapott hátú járgánya mögött várakozott, és most ő is kiszállt az autójából. – Ha maga nem kínlódna itt, már rég szabad lenne az utca. Parkoljon le valahova, aztán ha az úr megoldotta a problémáját, majd beáll a garázsba.

Gulyás úr nem akarta végighallgatni az újabb szóváltást, beült az autóba, magára csukta az ajtót, és a műszerfalra helyezett mobiltelefont bámulta. A kopasz is beszállt, gázt adott, és elindult – amikor elhaladt Gulyás úr autója mellett, fenyegetően megrázta az öklét. Gulyás úr ebből semmit nem látott, az előtte parkírozó piros autó hátulját bámulta, s csak ekkor vette észre, hogy valaki ül benne. Kiszállt, és izgatott hebegéssel mutogatni kezdett az autó felé. A forgalom közben megindult az utcában, a molett hölgy pedig határozott léptekkel odament a piros autóhoz, és kinyitotta az ajtaját. A kormánykerék mögött ülő szerelőruhás fiatalember ijedtében eldobta a térdén lévő keresztrejtvényt, és kirántotta a füléből az MP3-lejátszó fülhallgatóját.

Gulyás úr biztos, ami biztos, megint visszaült, a szélvédő fedezékéből figyelte, ahogy a hölgy élénk taglejtésekkel és mutogatásokkal kísérve magyaráz a szerelőruhás fiatalembernek. Nem tartott sokáig: a fiatalember elindította a motort, a piros autó kikanyarodott a járda mellől. Néhány méterrel odébb, az utca túloldalán újra megállt, és a fiatalember ismét a fülébe dugta a fülhallgatót. A molett hölgy ekkor odament Gulyás úrhoz, az ő autójának ajtaját is kinyitotta, rámosolygott Gulyás úrra, s azt mondta: – Úgy néz ki, uram, hogy megoldottuk a dolgot. Toljuk előrébb a kocsiját, utána én is ki tudok állni a garázsból.

Így is történt. A hölgy ezután kezet nyújtott Gulyás úrnak, és búcsúzóul alaposan megropogtatta az ujjait. – Látja, meg lehet oldani a dolgokat ordibálás meg veszekedés nélkül is. Néha egyszerűbben, mint gondolnánk. Azt hiszem, most már minden rendben van, ugye? – Igen – felelte Gulyás úr –, minden rendben – és vetett egy pillantást a telefonjára, nem érkezett-e be hívás.

A hölgy kikanyarodott a háromajtós lila autóval az utcára, és elhajtott. Gulyás úr még épp idejében visszaült a járművébe. A pirostéglás ház bejáratánál megjelent a kopasz, a karjain papírrekeszekbe csomagolt tojásokat egyensúlyozott. Letette a rekeszeket az ajtó elé, s egyetlen szó nélkül dobálni kezdte Gulyás úr autóját. Gulyás úr reszkető kézzel bezárta belülről a központi zárat, majd sűrű pislogások közepette nézte, ahogy a szélvédőn szétkenődött tojások csúsznak lefelé, a motorháztetőre. A második emeleti erkélyen a lány megigazította szélfútta szoknyáját, és visszament a lakásba. „Minden rendben – nyugtatgatta magát Gulyás úr. – Mindjárt elfogynak a tojások.”