Hiába keresi, nem találja a házat,
ahol a szülők és a rokonok már dél
óta várják. Vasderes hajú öregember
figyeli nyájasan, hogy csorognak
a könnyei. Lehajol a kisszéke mellé,
zománcozott tálat vesz föl, kék szőlővel
kínálja: Nesze, Otelló. Csipegetnek.
Egyszerre egy trombita megköszörüli
a torkát valahol. Lakodalom lesz a
szomszédban, magyarázza az öreg,
mire ő, arcát törölgetve: de jó, épp oda
indultam. A bácsi az égre néz hunyorogva,
egyre nagyobbakat szuszog, lassan
rázkódni kezd. Valameddig tartja magát
és a tálat, de végül elengedi: úgy könnyebb
neki. Nevet. Szóval ezredszer is hiába.
Hiába a bizalom, nincs kivétel: lelketlenek
ezek egytől egyig. És ez itt nyilván még istenes.
