Archív

Hideg vas

Hideg vasMindig megilletődöm, amikor beülök a falubeli férfifodrász székébe, és betakar a palásttal. Ahogy a homlokomhoz ér az olló, lehunyom a szemem, nehogy belehulljon a haj. Később kinyitom, és már folyik is a könnyem, ez elég kínos.

Amikor apámék először vittek el abba a műhelybe, megijedtem a fogazott ollótól. Azt hittem, orvosi szerszám, valamilyen oldalcsípőfogó – és nyilván azért teszik a fehér karosszékre a kissámlit, azért ültetnek rá, hogy jobban hozzáférjenek, mondjuk a fülemhez. Ráadásul Sanyika bácsi vörös mintás kendővel takart be: ezen aztán tényleg nem látszik meg a vér, ő maga fehér köpenyben, mint az orvosok. Anyám, apám ideges volt valamiért, nekem pedig nem kellett több. A fodrász nagyon óvatosan, két ujjal megfogta a fülem hegyét, enyhén lehajlította, aztán éreztem a fogazott olló hideg vasát a tövén. Felordítottam, mint a fába szorult féreg.

Apám, anyám megdöbbent, a fehér köpenyes nem annyira. Üvöltve, két kézzel védtem, szorítottam a fejem, és egész jól bírtam szusszal. Anyámék, amennyire hallottam, azt ismételgették, hogy Sanyika bácsi nem bánt, csak fél óra az egész, nem fog fájni, és nagyon szép leszek, ha lenyírja. Olyan jó lett volna, ha hihetek nekik, de nem; gyakran nézegettem magam a tükörben, és a fülemet a fejemhez simítva tényleg sokkal szebbnek látszott a fejem. Olyan áron azonban, hogy levágják a fülem, nem akartam szebb lenni. Végképp elkeseredtem, amikor apám is elkezdett kiabálni; hogy most már igazán nem érti, mi van velem, nyilván valami bajom lett, nem vagyok normális. Leengedtem a kezem, igyekeztem normálisnak látszani, már csak üvöltöttem. Anyám, szegény, bizonygatta, hogy már korábban is jártunk fodrásznál, és az illat tényleg ismerős volt, de ilyen fogas ollóval, ritkítóval, ahogy anyám nevezte, ott biztosan nem dolgoztak a fejemen.

Végül persze abbahagytam a sírást, mert apám azt mondta, ha megnövök, és behívnak a honvédséghez, ő okvetlenül disszidálni fog, mert nem akar olyan országban élni, amit ilyen picsogós katona véd. Csak az olló csettegése hallatszott az üzletben, és a vadgalambok búgása az utcáról. Viszket a nyakam, ezt dünnyögtem később, rekedten, kimerülten, mire a fodrász: „jó, már egyébként is meg akartam vakarni a nyakadat.”
Elővette a borotvát.

Hát jól van, gondoltam, most már mindegy, végezzünk gyorsan, ezt úgyse lehet sokáig ép ésszel bírni. Jólesett, ahogy lekaparta a nyakamról a szőrszálakat. Nagyon vigyáztam, nehogy látsszon rajtam, mert következetes akartam maradni, bár nyilvánvaló volt, hogy majd később is el kell jönni ide, sajnos nem vagyunk indiánok, miután pedig a fülem a helyén maradt, legközelebb már nem sírhatok.

A hajam sűrű volt, erős, világosbarna. Amikor Sanyika bácsi megnyírt, mindig sokkal kisebb lett a fejem. Előfordult, hogy nyiratkozás után nem ismert meg a dédnagyapám, összetévesztett a szomszéd gyerekkel, akinek örökké kicsi volt a feje.

Mindig elkomolyodtam a műhelybe lépve később is, és ha várakozás közben muszáj volt nevetni az öregek beszédén, mire fölültem a sámlira, vagy később, ahogy, mint a felnőttek, simán a karosszékbe, hipp-hopp, elkomolyodtam. Sanyika bácsi elkapja az ember tekintetét a tükörben, mielőtt a homlokára tenné a kezét, s aztán lezárja a szemét, hogy ne hulljon bele a homlok fölött lenyírt haj.

Folyt a könnyem akkor is, amikor Sanyika bácsi arról beszélt a többi vendégnek, hogy néhány nappal azelőtt egy kilencvenéves embernél járt, aki már a konyha közepén várta. Hokedlin, mint egy király, pokróccal betakarózva. A konyhaasztal alatt kutya hevert, németjuhász. A fodrász hiába kérte, hogy vigyék ki, az öreg csak nevetett, nem válaszolt. Elkezdődött a munka, Sanyi bácsi finoman csettegve körbejárta az öreget, s egyszer csak égető fájdalmat érzett a lábszárában. A kutya átharapta a drapp szövetnadrágot, nem akarta elengedni a fodrász lábát, de mintha csak játszani akarna, föl se kelt fektéből. A fogak nyomán dőlni kezdett a vér. Az öregember látta, mi történt, kiszólt az udvarra a lányának, az bejött, egy szó nélkül lefejtette a kutyát a fodrászról, körbetekerte a sérült lábat bordó szigetelőszalaggal. A mester csak nézett, hogy most akkor mi lesz, de látszott, a gazda is, a lánya is azt várja, hogy csak folytassa a nyírást, ahol abbahagyta. Kész őrület volt, mondta Sanyika bácsi.

Nem nagy falu a miénk. Ezt onnan is lehet tudni, hogy ennek az öregembernek a házát vettük meg később mi.

Akkor azonban, amikor Sanyika bácsi a történetet mesélte, még csak húszéves voltam. Az üzlet ablaka alatt megállt egy biciklis, a kishúgom, le se szállva a nyeregből, beszólt, hogy meghozták a behívómat a katonaságtól, és anyám nagyon sír. Az öregek megint fölnevettek a hátam mögött, a padon, az egyik azt mondta, hogy igen, hát egyszer mindenki bekapja a legyet. Sanyika bácsi azonban nem nevetett. A fülemhez hajolt, és halkan azt mondta: “hát akkor most egy kicsit rövidebbre vágom.”

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top