Legnagyobb meglepetésemre kaptam ezt a fényképet a hétvégén, amelyen 24 évvel ezelőtt a szárszói úttörőtáborban masírozok csákóban, piros nyakkendőben, és majdnem úgy fest, nadrág nélkül. Mögöttem két srác, ugyancsak csákóban hozza a zászlót zászlófelvonáshoz. Kötelező csapatvezetői nyári munka volt a szegedi tanárképzőn. Ebben a táborban töltöttem gyerekkorom nyarait is, a kis házak mögött a vasúti sín és a Balaton, a másik oldalon pedig a löszfal.
A löszfal
Csendes téli idő volt, kevés fény és sok hó. A vonat álomszerűen kanyargott a sínpályán, minden állomáson megállt, a legritkább esetben emelkedett a sebessége hatvan kilométer fölé.
A férfi kényelmesen bevackolta magát az első osztályon, a fülkében meleg volt, mint egy éjjel-nappal nyitva tartó bárban. Csak a dohányfüst hiányzott, vagyis nem hiányzott. A fülke falát őrjítő lila színű vászonnal vonták be, a polcrendszert tartó csövek is lilák voltak. Hiába, húsz éve nem utazott ezen a vonalon.
Akkoriban minden kocsi egyforma volt, vagy legalább is hasonlítottak egymáshoz, de ez a lila, mintha ízléstelenül berendezett babaszoba volna, vagy egy kupleráj szívbe markoló előszobája.
A férfi nem rég múlt ötven, egy barátjához utazott a határvidékre, akivel együtt járt gimnáziumba, s hogy, hogy nem, karácsony előtt rátelefonált, töltse velük a szilvesztert, vagyis vele és feleségével, a fia úgyse lesz otthon. Akkor nem tudott határozott választ adni, de szilveszter előtt két nappal ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy vonatra szálljon. Nem telefonált, csak bedobott pár ruhát a táskába, és elindult.
Legalább négy-öt nap csöndben és melegben, hosszú éjszakai beszélgetésekkel, amikben lassacskán kikerekedik szomorú, de szép életük. Nem értek el semmit, de nem is akartak. Amilyük lett, az idő hozta. Nem látták a világot, de talán jobb is, különben tűrhetetlen elvágyódást éreznének. És ami a legfontosabb, nem bántak meg semmit.
Ötven fölött már nem tervez túl sokat az ember, azt is épp csak elnézi, ami körülveszi. Legjobb esetben még húsz év, egy újabb generáció nő föl a szeme láttán. Mintha lengőajtó szárnyai lenne az élet; egyfelől nyílik, másfelől bezár.
Egyedül ült a fülkében. Minden állomáson fölszállt valaki, benézett hozzá, aztán tovább ment. Nem bánta, csak csodálkozott rajta.
Végtelen hómezőkön haladt át a vonat, behavazott falvakon. A házak udvarán, ahol a kertbe látni, kutyák és biciklik hevertek, hóembert nem épített senki.
A vonat lassan elérte a tó magasságát, ahol gyerekkorában töltött hosszú nyarakat a szüleivel. Szögesdróttal bekerített táborban laktak, előbb sátorban, vaságyon, később faházakban. Gyerekkorának paradicsoma volt ez a hely, ahol minden más volt, mint az alföldi faluban. Ha véget ért a nyaralás, egy egész évet kellett várnia, hogy újra eljöjjenek. Nehezen viselhető honvággyal gondolt vissza a langyos tóra, a forró kakaóval és teával elköltött reggelik és vacsorák különös hangulatára, a sátorban kihúzott viharos esőkre, melyek után mindig kisütött a nap, és forró pocsolyák gőzölögtek az udvaron; éjjel a hullámok csobogása a sátorig hallatszott.
A vonat újabb állomásról indult tovább, s a férfi ráeszmélt, most jön az a szakasz, ahol a tábor állt akkoriban. Az ablakhoz húzódott, aztán visszaült középre, mert a másik oldalt is épp úgy látni akarta. Jobbról hosszú nádasnak kellett jönnie. Balról már látta a szomszédos tábor kerítését. Most az egyszer jó, hogy ilyen lassú a vonat, csak azt sajnálta, hogy nem tud egyszerre két irányba nézni.
A tábor pontosan ott volt, ahol akkoriban, csak a löszfal tűnt sokkal kisebbnek, mint ahogy minden összement gyerekkora óta. Jobbról viszont nyoma sem volt a nádasnak. Eltűnt a bakterház, a füves strand a magányos nyárfa alatt álló vaslépcsővel. Házak és telkek, fölparcellázták az egészet, birtokba vették a gyerekkorát.
Hirtelen engesztelhetetlen düh fogta el a gyarmatosító mohóság miatt, úgy érezte, tennie kell valamit.
A vonat lassított a következő állomáson. A férfi magára kapta a kabátját és a táskával együtt leszállt. Egy pillanatig dermedten nézték egymást a forgalmistával, aki mintha biztosra venné, hogy ez az ember eltévesztette a megállót, s mikor elindult a sínek mellett visszafelé, utánaszólt.
– Két óra múlva jön a következő.
– Köszönöm – kiáltott a férfi, de nem nézett vissza, csak a fölszálló pára jelezte, hogy valószínűleg ő válaszolt.
Néhány perc múlva már a tábornál járt, a luxusházak előtt. Egyikben sem laktak, mind üresen állt, vagyis fölöslegesen. Mi lenne, ha betörne valamelyikbe? Mondjuk abba a rikító sárgába. De hát ki tud az ő emlékeiről, s arról az indulatról, ami most elfogta? Nagyjából senki. Mintha nem is létezne.
Begombolta a kabátot, a levegő vészesen lehűlt, az ujjai elgémberedtek, a táskából kesztyűt húzott elő. Nyomát sem találta az emlékeiben élő partszakasznak, a házakkal meg nem akart foglalkozni tovább. Viszont a tábor kapuja nyitva állt. Nem volt rajta lakat, ahogy akkoriban képzelte, hogy ősszel, az utolsó turnus után a gondnok mindent aprólékosan lereteszel és elzár, hogy se alkalmatlan vendég, se fagyoskodó állat be ne tegye a lábát.
Az udvaron nyitva találta a tusolót. A falakról omlott a vakolat, hideg és dohos levegő áradt szét benne, darabka szappan hevert a kövön. A vécébe már nem volt kedve bemenni, inkább a hóba vizelt, mint régen, egymásba záródó sárga köröket.
A tábor konyháját zárva találta, a jégvirágos ablakon alig lehetett belátni, de majdnem biztosra vette, hogy még mindig ugyanazok a padok sorakoznak az asztalok mellett, legfeljebb öt lakkréteggel több van rajtuk.
A konyhával szemközti faház ajtaja résnyire nyitva állt. Az egyik ágyon matrac, mintha odakészítették volna. Az asztalon pohár és egy fóliába csomagolt lista, amely darabszám rögzítette, mi található a házban. Mi lenne, ha itt töltené az éjszakát? Sötétedésig visszamegy a faluba, vesz egy csomag gyertyát, zseblámpát, kenyeret és kolbászt. Az egyik szekrényben három pokrócot talált. Lerakta válláról a táskát, és kiment az udvarra.
Csend és szürkeség, mindenre pontosan emlékezett.
Ott állt szemben a hatalmas löszfallal, melybe apró lyukakat vájtak a madarak. Állítólag fecskék. Hányszor tervezte annak idején, hogy éjszaka kiszökik, és titokban megmássza a falat? Fölkapaszkodik az indákon, aztán körben a büfé mellett visszasétál. Hány álmatlan éjszakát töltött a gondolattal, hogy kipróbálja a bátorságát? A szíve úgy vert, hogy hajnalig sem tudott elaludni. Egyszer elindult, de a nagy sötétségben inkább a mosdó felé vette az irányt. Akkor úgy elszégyellte magát, hogy soha többé nem próbálkozott.
Mi lenne, ha most mászna föl? Negyven évvel később. Most már sokkal kisebbnek tűnik, mint akkoriban. Nem, ezen már eltelt az idő. Most legfeljebb annyit tehet, hogy fölmegy a kaptatón, megkerüli a büfét, kiáll a fal szélére, és szó nélkül leveti magát. Ezzel talán kiköszörülhetné a csorbát. És visszanyerné a bátorságát, amit negyven éve elveszített. Menj és csináld meg, biztatta magát, és megint úgy vert a szíve, mint a vaságyon álmatlanul.
A távolban vonat sípolt. Fél perc múlva átrobogott a tábor és a tó közti szakaszon. A férfi megfordult, a sárgán világító üres kocsikat nézte. Most akkor ez a vonat is elment, megint.
