Archív

Végtelen

muveszno lHa valaki megkérdezte volna, hogy mióta tart, Zsuzsa nehezen tudott volna kapásból válaszolni. Persze, nagyon jól tudta, hogy mikor kezdődött, mint ahogy az általa legfontosabbnak vélt találkozásaik dátumaira is fejből emlékezett, a többit pedig bejegyezte a naplójába, címszavakban melléjük írva, hogy mi történt aznap. Mégis, számára úgy tűnt, hogy ez az egész öröktől fogva való.

Hogy a férfi mindig ott volt az ő életében – ha eleinte nem is konkrét valójában, hanem vágyként, mely később testet öltött. Zsuzsa meg volt győződve arról, hogy ez az a férfi, akire mindig is várt, akiről kamasz korában álmodozott, és akiről csak a legtitkosabb reményei közt gondolta, hogy egyszer megjelenik. Tényleg megjelent, bár nem egészen abban a formában, amiként Zsuzsa álmaiban szerepelt, ám őt ez nem zavarta. Legalábbis nem mindig és nem olyan nagyon. Sokkal fontosabb volt az, hogy eljött. Hogy a vágy, az ábránd testet öltött.

Zsuzsa gyakran és szívesen vallott szerelmet. Látta a férfin, hogy az ilyenkor zavarba jön, ő azonban úgy érezte, fel kell fednie az érzéseit. Soha nem volt a taktikák és egyebek híve, sem a szerelemben, sem az élet más területein. Nem értett ezekhez, de nem is akart érteni. Zsuzsa egy naivan őszinte és végtelenül csöndes nő volt. Soha nem emelte föl a hangját, soha nem vádaskodott, soha nem kért számon. Szeretkezés közben, még a gyönyör pillanatában sem hagyta el a száját hang, csupán az arcán látszott afféle hálával teli öröm. Mindezek közben tisztában volt azzal, hogy a férfinak ez a helyzet tökéletesen ideális: tudja, hogy Zsuzsától nem kell tartania, nem csinál hisztit, nem jelenetezik, nem telefonál akkor, amikor nem kéne, nem bukkan föl váratlanul a lakás ajtajában – egyszóval, megbízható, mivel megmarad a korlátok között. Zsuzsa számára is világos volt, hogy ebben az egészben ő alárendelt szerepet játszik, ám nem tett ellene semmit. Az volt a lényeg, hogy egyáltalán szerepe legyen. Hogy neki valamilyen helye lehessen a férfi életében. Nagyon szerette ezt a férfit. Nem múlt el perc anélkül, hogy valamilyen módon ne jutott volna az eszébe. Sokszor csak úgy ott volt a fejében, a gondolatai mögött a tudat, hogy a férfi van. S ez önmagában kárpótolta sok mindenért.

Ennek ellenére kétszer szakított vele. Mindkétszer azért, mert a naplójában, a dátumok mellett egy idő után jószerivel mindössze az szerepelt bejegyzés gyanánt, hogy: „szex”. A maga csöndes módján szemére is vetette a férfinak, hogy alig hogy fölrángatja a nadrágját, már távozik is. A férfi ennyit mondott: „De hát nem tehetek mást”. Zsuzsa szakított, kétszer is, aztán minden kezdődött elölről. Igazából a második szakítás a szándék szintjén maradt, Zsuzsa ugyanis elhatározta, hogy hétfőn megmondja a férfinak, amaz azonban váratlanul, abban az időpontban, amikor nem lehetett rá számítani, szombat éjjel becsöngetett hozzá. A hirtelen öröm hatására Zsuzsa ezek után természetesen mégse mondta meg.

A harmadik év vége felé történt, hogy egy késő este megszólalt a telefon. A férfi sírós hangon azt kérdezte Zsuzsától, hogy odaköltözhet-e hozzá. „Persze” – vágta rá azonnal Zsuzsa, és különös, kimondatlan reményekkel teli melegség töltötte el. A férfi aztán mégse költözött: az ügyvéd azt mondta, hogy ne hagyja ott a közös tulajdont, mivel a vagyonelosztásnál káros pozícióba kerül. Az a néhány hónap mégis csodálatos volt. A legszebb az összes között. A férfi sokat volt Zsuzsánál, aki vacsorát főzött neki; moziba és színházba mentek, vagy csak úgy, sétálni, és noha a berögződések okán továbbra sem fogták meg egymás kezét s nem értek egymáshoz nyilvánosan, Zsuzsa csöndes örömmel várta a fejleményeket. Nem kérdezett semmit. Azt se, netán a válásban van-e szerepe, mármint hogy a feleség észrevett esetleg valamit. S arról se érdeklődött, hogyan tovább. Várt. Úgy volt vele, eddig is tudott várni, ezután is tud. A szerelem végtelen – vélte Zsuzsa. Nem számítanak a hetek, a hónapok. A lényeg, hogy van.

Aztán egyszer csak a férfi kezdett elmaradozni. Kevesebbet jött, majd egyáltalán nem. Amikor Zsuzsa a következő találkozásuk felől faggatózott, rendre kitérő választ adott. Zsuzsa továbbra sem kérdezett, ám kezdte egyre rosszabbul érezni magát. A férfi végül eljött, éppen két nappal azelőtt, hogy kimondták a válást. Csak pár percig volt nála, a cipőjét se vette le, s annyit mondott, hogy megismerkedett valakivel, és beleszeretett. Zsuzsának könnybe lábadt a szeme, a férfi karjaiba akarta vetni magát, de ő arrébb lépett, és valami ócska bocsánatkéréssel az ajkán kilépett a lakásból. Egyúttal Zsuzsa életéből is. Soha többé nem találkoztak. Ahogy régebben is, Zsuzsa nem kereste, nem akart zavarni. Csak várt. Hátha a férfi megint szorít neki egy kis helyet. Ám nem szorított. A férfi is szerelmes lett. Megtapasztalta a végtelent.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top