A régi magyar irodalom jelentős lírikusának sem születési, sem halálozási dátumát nem ismerjük pontosan – ilyesformán akár Velemi Évtelennek is nevezhetnénk.
A 16. század első felében élt és alkotott Nyugat-Magyarországon, jelen volt Kőszeg ostrománál is. Noha szívesen alkalmaz ütemhangsúlyos verselést (In laudem praeputorium című, feltehetően korai Muhadzser-fordítását például a később Balassiról elnevezett strófákban írja!), egyik versében Sylvester Jánossal közös leleményének tulajdonítja a klasszikus időmérték meghonosítását. Nyilván ezért is esett rosszul neki, hogy Sylvester, immár újszigeti nyomdászként – pajzánságukra és istentelenségükre hivatkozva – megtagadta verseinek kinyomtatását. A kortárs nyugati líra formáit meglepő magabiztossággal felhasználó Névtelen költeményei így kéziratos formában lappangtak a Codex Meci lapjai közt. A sokáig rejtélyes kódexnév titka végül kitudódott: a Meci a latin maecum (azaz velem) kifejezés genitivusi formája, így sikerült a kódex és a benne felbukkanó költő szűkebb pátriájaként Velem községet megjelölni.
Győrei Zsolt
Kiben enmagát ama regés unicornishoz hasonlítja
Körünkben volt egy perc előtt,
De unt, s eltűnt a herceg.
S neje sikamlós verset
Kívánna máris hallani,
És kívánná a verselőt.
Lantom kezdem hát ajzani,
Hagyom: pennám percegjen,
S felnyögell a hercegnej,
Az ihletem míg kergetem
A teste széles rajzain.
A vágya könnyen megterem,
Mivel a hírem pajzán.
Hány nagyúr címerpajzsán
Lettem már egyszarvú vajon,
Ki áll középen, peckesen?
Ágyába, jaj, hány buja von,
Hány böjtömre jut bő hús,
S ha lágy a vágy, a hő bús,
Akkor mint tajtos óceán
Az undok, kövér, csúf majom
Rikácsol, átkot szór reám.
Némán húzom gatyámat,
S indulok. Hátha támad
Útközben némi ihletem,
Meglátván egy sovánka, nyeszlett, vézna pórleányt!
Kiben igen apró gombocskákat becsül igen nagyra
Van kebel, mi apró-cseprő,
Ám a csücske friss szamóca,
Ha ízleled: felmered,
Majd’ megböki nyelvedet,
Lédús bogyó lesz a szeplő,
S fölizzik kedved kanóca.
Valljuk fennen: nincs baj itt!
Nem kell csupa csupor, korsó,
Harapjuk – mind cukorborsó –
Apró mellek bimbait!
Van cici nagy, barna pöttyel…
Ha húzzák a gráci lutrit,
S bizton érzed: te nyered,
Úgy izzad a tenyered,
Ha ráteszed, s a pötty fölkel,
Nagy-hirtelen ráncba ugrik.
Valljuk fennen: nincs baj itt!
Nem kell csupa csupor, korsó,
Harapjuk – mind cukorborsó –
Apró mellek bimbait!
Van halvány, mi elsetétül,
Van, mi tű lesz, van, mi gyűszű,
Van, mi megnő, mint a hold,
Vagy árkuson tintafolt,
Van kemény, mi lággyá békül –
Ajkra, magyar! Amíg győzzük!
Valljuk fennen: nincs baj itt!
Nem kell csupa csupor, korsó,
Harapjuk – mind cukorborsó –
Apró mellek bimbait!
Éneke a tavaszi meggylomb alól
Te rongy leány, te szalmaszín-hajú,
Azt gondolod tán: elfeledtelek?
A hegy felől langy, szajha szél ha jő,
És könnyű meggy táncol fejem felett,
S virágszagokat szór a nyurga május –
Tükör a rét, mi téged tart elébem.
A kép oly tiszta és olyan homályos,
Mókus szemében ing s páfránylevélen.
Téged bolyonglak mindegyik tavasszal,
Füvektől-fákig, keresztül-kasul.
Te könnyem-füttyöm – ha nem vagy, se vessz el,
Ha nem kutathat, két szemem kisül.
Kacagd a zöldtől részegült bolondot,
Csecsed vadássza, szád és tárt öled.
Se-itt-se-ott lepkék között barangol,
S meggylomb alatt, hol egyszer hált veled.
Kit fenyőfák alatt szerzett
Szép itt, hűs-zöld fenyők között. Odalent
félek foguk-fenők között. Idefönt
léptem nyeli a tű-avar. Odalent
kalimpál balga zűrzavar. Idefönt
csak élni és regélni jó. Odalent
csatáz száz vak relígió. Idefönt
sütésre ért a gesztenye. Odalent
hány van, ki tűzbe vesztene. Idefönt
egy-egy lány vet rám szép szemet. Odalent
szajhák zabrálják pénzemet. Idefönt
vers mellé újbor is kerül. Odalent
egy sorom sem úgy sikerül. Idefönt
ti hívtok, fényes fenyvesek. Odalent
meghalnék. Gyantás csend leszek idefönt.
(A versek a Syllabux kiadó gondozásában jelentek meg, az illusztrációkat készítette és a borítót tervezte Friss Krisztina.)
