Kázmér, Kamilla és a Semmi
– Kamilla.
– Közbenjáró – mutatkozott be Közbenjáró, és még pukedlizett is. – Szép narancsszínű a hajad.
– Nem narancs, hanem sárgarépa – javította ki a lány.
– Igaz, sokkal inkább sárgarépa – bólintott rá Közbenjáró.
A szőnyegre telepedtek.
– Közbenjáró, mondj el újra mindent, töviről-hegyire. Mi meg majd nagyon figyelünk, és mindennek jelentőséget tulajdonítunk.
– Micsinálunk?! – kérdezte Kázmér.
– Jelentőséget tulajdonítunk.
– Azt hogy kell?
– Úgy, hogy amiről azt hinnéd, hogy nem fontos, arról azt kezded képzelni, hogy valójában a legfontosabb. Talán ott rejlik a megoldás.
– Akkor miért nem ezt mondod? – méltatlankodott Kázmér.
– Mert a bűnügyi filmekben így mondják. És mi most nyomozunk, nem? De hadd beszéljen Közbenjáró!
– Szóval, egyszer, egy egészen közönséges napon, reggel felébredtem, és tejet iszogattam, mint mindig, és akkor betört hozzám Cerka, és azt kiabálta, érzem-e, hogy valami furcsa van a levegőben.
– Ki az a Cerka? – kérdezte Kamilla.
– Cerka a festőlány – válaszolta Kázmér.
– És mit fest? Képeket?
– Ja, nem – mondta Közbenjáró. – Cerka az eget festi.
– Az eget?! – képedt el Kamilla. – Hát azt meg minek?
– Hogyhogy minek? – csodálkozott most el Közbenjáró. – Különben honnan tudnánk, hogy reggel van vagy este, nyár van vagy tél? A festőé nagyon felelősségteljes munka. Képzeld el például, milyen pontosan kell tudnia, mennyire kerekre vagy mennyire kiflire fesse a Holdat! Mindennap másra! Ha csak egyszer is rosszul csinálná, ha csak egyszer is visszafelé kanyarítaná, mint ahogy kell..! El tudod képzelni, hogy mi történne akkor?
– El hát – válaszolta Kamilla. – A folyók össze-vissza folynának, a tengerek összezavarodnának, apály helyett dagály lenne, dagály helyett meg apály.
– Hát ez az – helyeselt Közbenjáró. – Szóval Cerka izgatottan hadonászott a levegőben az ecsettel, és azt hajtogatta, valami furcsa van a levegőben. Később Don Zon Góra is megerősítette ezt, de mástól aztán nemigen hallottam, úgyhogy el is felejtettem hetekre.
– Don Zon Góra? Ő kicsoda?
– A hangmester – válaszolta Kázmér.
– Zeneszerző, vagy mi? – kérdezte Kamilla.
– Ó, nemcsak az. Az emberek hangjáról is ő gondoskodik. Hogy hogyan szóljon, ha mérgesek, hogyan, ha szomorúak, hogyan rikkantsanak, ha vidámak, és hogyan kiabáljanak, ha ki kell húzni őket egy gödörből. Képzeld el, ha csak egyszer is rosszul hangolná a hangokat…
– Például, ha valaki beleesne a gödörbe, és nem kétségbeesetten kiabálna, hanem, mondjuk, énekelné, hogy segítség, senki nem sietne kihúzni, mert azt hinnék, egy operaénekes áriázik! – lódult meg Kamilla fantáziája.
– Vagy ha valaki hahotázva jelentené be, hogy elhalálozott szegény bácsikája… – tódította Kázmér.
– Így, így. Szóval – vette vissza a szót Közbenjáró –, aztán hetekig semmit sem lehetett hallani a dologról, és már én is megfeledkeztem róla, mígnem egyszer Cerka megint berontott hozzám egy reggel.
– Közbenjáró! – lihegte, mert festésből jött éppen. – Tudom már, mi olyan furcsa hetek óta!
– Na, mi? – kérdeztem, bár be kell valljam, én nem tapasztaltam semmi furcsát.
– Az, hogy hetek óta nem történik semmi!
– Nem történik semmi? – csodálkoztam. – De hiszen olyan nincs!
– De van – rázta meg búsan a haját Cerka. – Én mondom, hogy van. Nézz csak fel az égre! Mit látsz?
– Bárányfelhőket.
– Hát ez az! Hetek óta bárányfelhőket látsz!
– Hát aztán! – mondtam én. – Az a jó, nem?
– Neked lehet, hogy jó! – gurult be Cerka. – Csakhogy én napok óta viharfelhőket festek föl!
– Szóval azt mondod, felfested a viharfelhőt, és mégsem esik?
– Nemhogy nem esik, de mire lemászom a létráról, a viharfelhő eltűnik! Volt, nincs, érted?
– De olyan nincs, hogy valami csak úgy eltűnjön!
– De van – bólogatott szomorúan Cerka.
