„Azok a gyerekek, akik mese nélkül nőnek fel, több tanulási nehézséggel kénytelenek megbirkózni, ráadásul elveszítenek egy nagyon fontos dolgot: saját belső képeiket, saját fantáziájukat.”
Közelednek az ünnepek, mikor a mesék tán még azon zordon felnőtteket is megérintik, akik máskor egy-egy mesekönyv láttán csak annyit morrantanak: „kinőttem én már ebből”. Boldizsár Ildikó szerencsére kicsit sem ilyen, sőt! Ő az, aki nem „ki”, inkább „belenőtt” a mesék varázslatos világába, s mára elismert mesekutatóvá és meseterapeutává cseperedett. Böszörményi Gyula az ősi történetek erejéről, a bennük rejlő gyógyító erőről kérdezte őt.
Mesekutató és meseterapeuta vagy. Hogyan találtál rá erre a kutatási ágra, mi keltette fel benne az érdeklődésedet?
Egy „aha-élménynek” köszönhetem mindazt, amit ma csinálok. Egyetemista koromban egyszer csak – minta egy aranykalapáccsal fejbe vertek volna, miként Kolontos Bandit Benedek Elek meséjében – érteni kezdtem a meséket. Mintha egy rejtélyes kódrendszer tárult volna fel előttem. Katartikus és félelmetes volt egyszerre, főleg, amikor kiderült: a mesékbe kódolt üzenetek tényleg nem magától értetődőek a legtöbb ember számára. Az érdeklődésemet egyébként – az „aranykalapácson” túl – a mesemondó személye is motiválta: szerettem volna megérteni az ő helyét és szerepét az archaikus társadalmak életében.
Mit nevezünk mesének? A kérdés látszólag egyszerű, sőt, profán, ám biztos vagyok benne, hogy válaszolni rá már nem is olyan könnyű.
Ahányan megpróbálták, annyiféle válasz született. Nem untatnék senkit a kb. harminc-negyven általam ismert definícióval, inkább elmondom, nekem mi a mese: lélekkísérő szakrális szöveg, az egyetemes szellemi tanítások áthagyományozásának egyik eszköze, egy egységes és egylényegű világkép része.
Szerinted mit jelent a Homo sapiens számára a mese? Miért kezdtünk el mesélni a történelem hajnalán, miért meséltünk a legkülönbözőbb korokban és társadalmakban, és miért mesélünk ma?
Ma már tudjuk, hogy az ember „történetéhsége” genetikailag kódolt. Valamennyien úgy születünk, hogy a történetek értésére vagyunk programozva, vagyis arra, hogy a történetekből tanuljunk, sőt a történetek segítségével alkossuk meg saját egyedi mintázatainkat is. A mese ezért egyidős az emberiséggel.
„A meseterápia azon a felismerésen alapul, hogy nincs olyan élethelyzet, amelynek ne lenne mesebeli párja.” – írod a Meseterápia honlapon. A megállapítás kétség kívül igaz, ám én arra volnék kíváncsi, hogy a fenti gondolat miként vezetett el odáig, hogy mesékkel gyógyíts?
Előbb „gyógyítottam”, mint ahogy a mondat megvolt. Vagyis fordított a helyzet: évekig jártam kórházakba meséket mondani, aztán amikor meg akartam érteni, hogy mitől lesznek jobban a betegek a mesehallgatás során, mi is történik pontosan a kórházakban, megfogalmaztam a módszer „tételmondatát”. Azóta ez a tételmondat számtalan helyzetben bizonyította már igazát. Kollégáim és tanítványaim ma már az élet minden területén használják ezt a módszert: például nevelési tanácsadókban, hospice hálózatban, idősgondozásban, pszichiátriákon, börtönökben és a gyermekvédelemben. Egyébként nem is annyira a „gyógyítás” a lényeg, hanem az a folyamat, ahogyan a mese „rendet tesz” egy felborult egyensúlyi helyzetben.
Nevezhetjük a meseterápiát egyfajta pszichoterápiának?
Nem. Azok a jó terápiás módszerek, amelyeknek saját arcuk van, s ezáltal jól megkülönböztethetők más módszerektől. A meseterápia bölcsesség alapú terápiás módszer, amely a hagyományban ránk maradt tudásra épít. Nem kutatóintézetek, akadémiák által jóváhagyott tézisek alapján mondjuk meg a terápiában, hogy mi a „normális”, mi az „egészséges”, hanem először is minden tapasztalatot érvényes emberi tapasztalatnak tételezünk fel, másrészt pedig az „optimális működést” a mesékben őrzött évezredes tudáshoz, valamint a mesehősökhöz igazítjuk. Úgy, mintha a mesehős útja, fejlődése egyfajta „mérce”, sorvezető lenne, amelyhez hozzáigazíthatjuk életünk kilógó szálait. A meseterápiában a mese a biztos pont, a cölöp, az igazodási alap. A pszichoterápiában nincsenek – vagy nehezebben hozzáférhetők – az ilyen biztos fogódzók mind a terapeuta, mind pedig a páciens részére.
