Archív

A pillanat öregkora – versek

A pillanat öregkora

Végh Attila legújabb, A Pillanat öregkora címűverseskötetét,november 25.-én, hétfőn délután 5 órakormutatják be a Gádor borozóban(VIII. Krúdy Gyula utca 6.). Itt három verset olvashatsz belőle.

 

Formalin

Ülök a kocsiban, vastag köd Pest felé,

bekapcsolom a rádiót, hírek, elmondják,

hogy valami űrtávcsővel a Földhöz hasonló

bolygót találtak ezer fényévre tőlünk,

lehet, hogy van rajta élet, aztán elmondják,

hogy az Operaház költségvetése jövőre

sokkal kisebb lesz, meg hogy valaki

bánatában magára gyújtotta a házát.

Azt hiszem, a boldogság az, ha

a reménykedés szemhatárán elúszó

foltokból valódi emlékképek folynak,

a titkon sejthető jövőből épül

a szülői ház, bolygók jégzúgását

vetkőzi az ebédre hívó harangszó.

Boldogság éppen addig érezni, ameddig a

végtelen elfáj. Nem áll meg bennünk

az égi elektrosokk, átszakítja a határt,

és nem ér el tények tücsökcirpelése

érzéstelen földön. Köztük a mértéket

megtalálni: boldogság. Nincs túl sok időnk rá,

a határ egyre vékonyabb,

ezer fényévre innen a hihetetlen lények

már kapirgálják a régi baromfiudvar porát.

 

A szobában

„Szeretni a legkegyetlenebb.” (B.Cs.)

Idegen ország fővárosában

szállodai szobába költözni,

ki sem mozdulni többé,

nem szellőztetni,

az utcáról szűrődő,

ismeretlen szavakból

hosszú évek alatt

megszőni egy tökéletes,

indokolatlan nyelvet,

tiszta jövőt,

halálosan sejtve, hogy

egy este majd,

mintha a Hold énekelne,

a bomlás fonalát követve

belép az ajtón egy idegen,

köpenye alól előhúzza

színezüst tőrét, és

elmeséli, hogy évek alatt,

mióta egy idegen ország

fővárosában él, szállodai

szobában, az utcáról

szűrődő képekből tökéletes,

indokolatlan emlékezetet szőtt,

tiszta múltat,

halálosan sejtve, hogy

egy reggel majd,

mintha a Napba nézne,

a bomlás fonalát követve

belép szobája ajtaján, s

egy idegent talál ott, aki

köpenye alól előhúzza

színarany tőrét,

elmondja: végére ért a jóslat,

és a csoda fémes villogása

megnyitja a szeretet csatornáit.

 

A pillanat öregkora

1.

Letérdel, összegyúrja a havat, céloz, elhajítja.

Letérdel, összegyúrja a havat, céloz.

Érzed? Megnyílt a jelen szakadéka, ezt a hógolyót

már az űrbe hajítja. Nem talál.

Letérdel, összegyúrja a havat.

Ujjai közül víz csöpög. De még feltűnhet valami,

amit célba venni azt jelenti: így legyen.

Letérdel.

2.

Számtalan lehetségesből nő föl,

búcsút vesz minden mozdulat,

elengedi most a várótermet,

a zöldre mázolt padot,

betévedt katicabogarat,

aztán fölkel, elindul az emlékpavilonban,

de az egy másik történet,

más váróterem, az üveg mögött elúszó

vonatokat másképp kell lekésni.

3.

Már a búcsút várja,

a volt eljövetelét,

hát itt vagy, kérdi majd tőle,

mindig velem voltál,

de most átolvadsz belém.

Minden voltál, ami nem lettem.

Tudtam: csak a széthúzás találhat el.

Ha utcán sétáltam, és hirtelen

eltűnt egy újságos pavilon,

tudtam: épp napilapot vettél,

ha földbe fúrta magát egy villamos,

tudtam: mégy haza a hatoson,

ha térdig süllyedtem az aszfaltba,

tudtam: túl közel jöttél hozzám.

4.

A pillanat végül nő képében jön.

Retiküljébe nyúl, elővesz egy fotót.

„Azt ábrázolja, hogy nem vagy rajta. Érted?”

Vörös sivatagi táj, hegyek ékágéja.

Út nincs, minden hely utakból szőtt.

Nézem, a reményfal szétnyílik,

sirokkó üvölt, homokszemcsék

karcolják arcomat. „Értem. Már nem lehetnék

bárhol.” És a megértésben, a gyíktüskés,

árnyékszín bokrok közt már emeli fejét

egy illattalan, fekete virág.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top