Végh Attila legújabb, A Pillanat öregkora címűverseskötetét,november 25.-én, hétfőn délután 5 órakormutatják be a Gádor borozóban(VIII. Krúdy Gyula utca 6.). Itt három verset olvashatsz belőle.
Formalin
Ülök a kocsiban, vastag köd Pest felé,
bekapcsolom a rádiót, hírek, elmondják,
hogy valami űrtávcsővel a Földhöz hasonló
bolygót találtak ezer fényévre tőlünk,
lehet, hogy van rajta élet, aztán elmondják,
hogy az Operaház költségvetése jövőre
sokkal kisebb lesz, meg hogy valaki
bánatában magára gyújtotta a házát.
Azt hiszem, a boldogság az, ha
a reménykedés szemhatárán elúszó
foltokból valódi emlékképek folynak,
a titkon sejthető jövőből épül
a szülői ház, bolygók jégzúgását
vetkőzi az ebédre hívó harangszó.
Boldogság éppen addig érezni, ameddig a
végtelen elfáj. Nem áll meg bennünk
az égi elektrosokk, átszakítja a határt,
és nem ér el tények tücsökcirpelése
érzéstelen földön. Köztük a mértéket
megtalálni: boldogság. Nincs túl sok időnk rá,
a határ egyre vékonyabb,
ezer fényévre innen a hihetetlen lények
már kapirgálják a régi baromfiudvar porát.
A szobában
„Szeretni a legkegyetlenebb.” (B.Cs.)
Idegen ország fővárosában
szállodai szobába költözni,
ki sem mozdulni többé,
nem szellőztetni,
az utcáról szűrődő,
ismeretlen szavakból
hosszú évek alatt
megszőni egy tökéletes,
indokolatlan nyelvet,
tiszta jövőt,
halálosan sejtve, hogy
egy este majd,
mintha a Hold énekelne,
a bomlás fonalát követve
belép az ajtón egy idegen,
köpenye alól előhúzza
színezüst tőrét, és
elmeséli, hogy évek alatt,
mióta egy idegen ország
fővárosában él, szállodai
szobában, az utcáról
szűrődő képekből tökéletes,
indokolatlan emlékezetet szőtt,
tiszta múltat,
halálosan sejtve, hogy
egy reggel majd,
mintha a Napba nézne,
a bomlás fonalát követve
belép szobája ajtaján, s
egy idegent talál ott, aki
köpenye alól előhúzza
színarany tőrét,
elmondja: végére ért a jóslat,
és a csoda fémes villogása
megnyitja a szeretet csatornáit.
A pillanat öregkora
1.
Letérdel, összegyúrja a havat, céloz, elhajítja.
Letérdel, összegyúrja a havat, céloz.
Érzed? Megnyílt a jelen szakadéka, ezt a hógolyót
már az űrbe hajítja. Nem talál.
Letérdel, összegyúrja a havat.
Ujjai közül víz csöpög. De még feltűnhet valami,
amit célba venni azt jelenti: így legyen.
Letérdel.
2.
Számtalan lehetségesből nő föl,
búcsút vesz minden mozdulat,
elengedi most a várótermet,
a zöldre mázolt padot,
betévedt katicabogarat,
aztán fölkel, elindul az emlékpavilonban,
de az egy másik történet,
más váróterem, az üveg mögött elúszó
vonatokat másképp kell lekésni.
3.
Már a búcsút várja,
a volt eljövetelét,
hát itt vagy, kérdi majd tőle,
mindig velem voltál,
de most átolvadsz belém.
Minden voltál, ami nem lettem.
Tudtam: csak a széthúzás találhat el.
Ha utcán sétáltam, és hirtelen
eltűnt egy újságos pavilon,
tudtam: épp napilapot vettél,
ha földbe fúrta magát egy villamos,
tudtam: mégy haza a hatoson,
ha térdig süllyedtem az aszfaltba,
tudtam: túl közel jöttél hozzám.
4.
A pillanat végül nő képében jön.
Retiküljébe nyúl, elővesz egy fotót.
„Azt ábrázolja, hogy nem vagy rajta. Érted?”
Vörös sivatagi táj, hegyek ékágéja.
Út nincs, minden hely utakból szőtt.
Nézem, a reményfal szétnyílik,
sirokkó üvölt, homokszemcsék
karcolják arcomat. „Értem. Már nem lehetnék
bárhol.” És a megértésben, a gyíktüskés,
árnyékszín bokrok közt már emeli fejét
egy illattalan, fekete virág.
