Szigetként érzékelik a hajóradarok a Balatonon telelő több ezer fős kormoráncsapatokat. A védett madarak Európa-szerte százmilliós károkat okoznak a halgazdaságoknak. Már lőnek rájuk, de a háborúban ők állnak győzelemre. (Bakos András írása)
1979-ben 50 ezer kormoránt számoltak Európában, 1995-ben már 650 ezret, 2001-ben 900 ezret, 2008-ban másfélmilliót, most 1,8 milliót. Ez azért érdekes jelenség, mert a lúd nagyságú fekete halászmadár tollazata nem vízhatlan. Ezért viszonylag nagy kalóriamennyiségre van szüksége ahhoz, hogy szinten tartsa a testhőmérsékletét. Egy felnőtt példány így naponta hetven deka, évente két és fél mázsa halat eszik, teljes magyarországi fogyasztását évi 3 ezer 500 tonnára becsülik. Ha csak a természetes vizekben kellene halásznia, fölkopna az álla. A tógazdaságokban viszont talál elég táplálékot. Tehát az édesvízi akvakultúra fejlődése, terjedése is közrejátszott a fokozott védelem mellett abban, hogy a kárókatonaként is ismert madár ennyire elszaporodjon. Jellemzően a 20-30 dekás halakra vadászik, és bár nem válogat fajta szerint, jobban szereti a hosszúkás halakat, így a Balatonon a garda mellett a drága süllőt eszi, a Felső-Tiszán pedig a kecsege fogyását írják a számlájára, és azt, hogy a kisebb tavakból, patakokból az utolsó darabig kieszi a halat. A Magyar Horgász által készített kimutatás szerint azzal, hogy a kárókatonák egy adott vízterület állományának 25-30 százalékát kifalják, épp az évenkénti gyarapodást, a hasznot viszik el. Maximálisan ennyit foghatna ki az ember is úgy, hogy az egyensúly megmaradjon. Nem csak a megevett hal számít veszteségnek, mert a kormorán a nagyobb példányokat is megtámadja. A kampós csőr által okozott sebbe bejutnak a kórokozók, és a telelőtóban zavarászott halak annyira legyengülnek, hogy tavaszig ép bőrrel is megbetegednek. Abszurd helyzet: a védett madár képes lenullázni egyes halgazdaságok hasznát, miközben a védett tóból is kieszi a védett, vagy legalábbis ritkaságnak számító halat. A Szeged melletti régi Fehér-tói halgazdaság – Szegedfish Kft. – 2001-ben még csak 4,5 millió forint kárt írt a kormoránok számlájára, 2005-ben már 6,8 milliót, 2008-ban 8,7 milliót – legutóbb pedig Sztanó János igazgató friss közlése alapján – 50 millió forintot.
Mit lehet tenni?
1996. október 26-án tizenötezer német és francia horgász, halász követelte az európai parlament strasbourgi székháza előtt, hogy oldják fel a kormoránokra vonatkozó fokozott védelmet, és „szabályozzák az állományt”. „Európai szintű kormoránstratégia” azóta sem készült, mindenki úgy védekezik, ahogyan tud, és ahogyan a helyi törvények, hatóságok megengedik. Mivel az ötven-hatvan dekás hal már nem fér bele a madár csőrébe, pontyból a Balatonba már ezért is csak ennél nagyobb méretűeket telepítenek – a kisebbeket azonban addig is védeni kell a nevelőtavakban. Folyamatosan riogatják a madarakat, és bár nem engedik közel magukhoz az embert, az is megfigyelhető, hogy egyre kevésbé félnek. Magyarországon évről évre adnak engedélyt a hatóságok „gyérítésre”. Füstös Gábor, a Balatoni Halgazdálkodási Nonprofit Zrt. igazgatója a Somogyi Hírlapnak a múlt héten azt nyilatkozta, most négyszáz kormorán kilövésére kaptak engedélyt a nevelőtavaiknál, és télen szeretnék ritkítani a madarakat a balatoni telelőhelyeken is.
Ez háború, amelyben eddig a kárókatonák állnak nyerésre: az évi négyszáz lelőhető példányhoz képest több ezres az itt telelő rajok egyedszáma. Jellemző, hogy olyan sűrűn állnak össze, hogy a Balatonon a hajóradarok szigetnek érzékelik őket. Nem csak pihenés közben tartanak össze, halászni is együtt szoktak. A szakirodalom ezt szociális halászatnak nevezi: jellemzően öt-huszonöt példány alkot egy halászcsoportot, néha kétszáz, de megfigyeltek már tízezer fős, összehangoltan dolgozó brigádot is.
