Archív

Rebellis türelem – Verebics Ágnes kiállításáról

Ha nem Rebellis creatura lenne Verebics Ágnes kiállításának a címe a Godot Galériában, akkor is sejteném, különös és váratlan élményben lesz részem. (Deák Csillag és Kölüs Lajos kettős kritikája)

Rebellis creatura

Rebellis creatura

Deák Csillag

H/arcok

Ha nem Rebellis creatura lenne Verebics Ágnes kiállításának a címe a Godot Galériában, akkor is sejteném, különös és váratlan élményben lesz részem. Az ember egyik sajátossága, hogy arccal fordul másik embertársa, a világ felé. Arcunkat meglátják, vizsgálják, fürkészik, kitakarják, elfedik, megítélik, pajzsra emelik és magára hagyják. Magam sem teszek másként, figyelem és felfedezem, rögzítem, hogy a portrék arca nem semleges, rajtuk és bennük ott a harc, amit önmagukkal, másokkal és a világgal vívnak, akartan és akaratlanul. Gesztus és mozdulat, tekintet és szó, vágy és lehetőség csap össze. Megszakíthatatlan sóhajok, hátra vetett, eltakart fejek, a szavak előtti érzések tompasága, békétlensége, hogy mindenki saját sorsa foglya. Kevesen mondhatják el, hogy saját sorsuk kovácsai.

Verebics Ágnes teremt, létesít, alkot, átalakít, allegorikus jelentést is szánva műveinek. Ez a mögöttesség arra bír minket, hogy bár creaturákat látunk, valójában emberi minőségünk eltakart, elfedett világát pillantsuk meg. Lefokozás ez, a fenségesség marasztalása, védtelen voltának kimondása, a szépség specifikus megragadása a portrékban, a fekvő testekben.

Belépve a galériába az első kép, amit megpillantunk a címadó Rebellis creatura színeivel is tüntet, de nem néz szembe velünk, napszemüveg mögé bújtatták. A sebesült magabiztossága és fölényes mozdulata mindennapjaink jelenségeire utal, hogy a másik felet nem vesszük semmibe, átgázolunk rajta, kizárjuk életünkből, nem része világunknak. Aztán eltűnnek a színek, a méteres alulemezekről ismerős arcok néznek ránk. Triptichon is lehetne a három női portré: Manal, Cicciolina (Kopott kokott), és Amy. Ikonszerű beállítás mindháromnál. Amy szája résre nyílt, foga is látszik, de nem énekel, már nem, jól ismert magasra tupírozott hajkoronája az égbe vesz, tekintete is a magasba irányul, már nincs velünk. De mégis ott vagyunk együtt, tükör által homályosan, bele-belecsillan arcunk, alakunk az alulemez felületén, egymásra épülünk, elmozdulunk, és kimozdulunk a képből.

Amy

Amy

Verebics Ágnes olyan sűrített világot teremt, ahol a lélek az úr, akár a fekete lyuk, mindent magába szippant, a fényt is elnyeli, szemünk nem talál biztos fogódzót a sima alulemezen. Melankóliánk még felszínen tartja a világgal szembeni érdeklődésünket. A tárlaton szereplő alkotások modellek is, előképek, események, személyek, tárgyak és a jelenen át a jövőre kérdeznek rá. Ez a rákérdezés izgalmas módon történik, távolságtartóan, elidegenít az arc, az arcon megjelenő vonás, a test egy gesztusa, átlényegül a test és a szellem. Grimasz I, II, III triptichon, az élet valamennyi grimaszát látom, a születéstől a halálig, álarcként tapadnak az arcokra. És festett álarcok se maradnak ki, a Levitáló nő bekötött szájjal lebeg, testéről lecsurog a szurokfekete festék, de nem fakír, aki szögeken fekszik, teste keresi a kapcsolatot, a támaszt, önmagából szakadnak ki a nyomok a lemezen. Beszédesek a képek és lightboxok címei: Arc-fedő-föld, Maszk, Holt tengeri maszk, Pajzs. A Holt tengeri maszk akár az időjárás jelentések műholdfelvétele is lehetne a légörvényekről, a kavargó felhőkről, vagy szellemkép egy horrorrisztikus filmből. Az asszociációs tér nyitott, ez is fokozza a látvány izgalmasságát.

Verebics Ágnes felénk fordítja az arcokat, történetüket mi állítjuk össze. Ennyiben Cicciolina erényes és gyönge, de magabiztos nőként jelenik meg. Ugyanez vonatkozik az iráni nőre is (Manal), de ott a visszafogottság és a türelemmel viselt sors az, ami a háttérben megjelenik. Nem látunk erőszakosságot, ha igen, az inkább önagresszió és önkitárulkozás, önsajnálat nélkül. A portrék alanyai rangot vívtak ki maguknak, ennek érzése meghatározza magatartásukat és érzelmeiket. Függetlenség és szabadságvágyuk minden portréban rejtetten vagy nem rejtetten, de ott van. Ez adja sajátos bájukat, azt a feszültséget, ami mindennapi életük és magatartásuk, gondolatuk és vágyuk között meghúzódik. A látszatvilág ellen küzdenek, látszódni akarnak, de úgy, hogy felismerjük emberi vonásukat, törékenységüket, nőiességüket, türelmüket, elszántságukat. Bizalmuk töretlen, csalódottságuk nem öli ki belőlük az élet iránti szeretetüket. Szeretet-éhes arcok és tekintetek.

Verebics Ágnes az alulemezt hullatálcának nevezi, anélkül, hogy a patológián éreznénk magunkat. Vas-színű égboltban forog/ a lakkos, hűvös dinamó./ Óh, zajtalan csillagzatok!/ Szikrát vet fogam közt a szó – -/, írja József Attila Reménytelenül című versében. A lemezre készült ábrázatok hidegek, háttér nélküliek, tükrök méghozzá homályos karcos tükrök, amelyekben a mi alakunk, arcunk is megjelenik. Verebics Ágnes szavai akaratlanul is rímelnek a költő szövegére. És ha Bartók Medvetáncát is felidézzük, mindjárt a rebelliók világába léptünk. Hiába telik el több mint nyolcvan év, a reménytelenség ma is életünk, világunk kikerülhetetlen és ellentmondásos, mindennapi része, kifesthetetlen (Levitáló nő).

Művészetének vállalt figuralitása nem erény, csak hétköznapi gesztus, a világ érthetőségét vallja, még akkor is, ha tudja, vállalkozása bukásra áll, a világ sötét és érthetetlen, de intim és érzelmes, megkerülhetetlen. Kortárs és progresszív. Egyik interjújában mondja: Egyébként hit nélkül nem megy ez a szakma. Biztos nem. Világít a lightbox. Csak bele kell nézni. Amit kívülről látunk, az belül van.

 

Kölüs Lajos

Arc/élek

Néha plasztikázni szeretnénk arcunkat, megváltoztatni egy-egy vonását, részletét. Az jó, ha valaki kibékült az arcával, bár tükörbe néz, látja a változásokat, nem akar magának új arcot. Nem akar arcátültetést. Arcon ott a seb, a heg, a bőr friss és hervadó fényessége, ráncba merevült, megfeszült pillanata, és ott a szem, sugárzik, élénk, a boltíves homlok redőzetlen homályát és önmagunk visszfényét látjuk benne. Az alulemez képbe foglal minket, árnyunkat, mozdulatunkat őrzi néhány másodpercig, a faktúra részévé válunk.

Verebics Ágnes creaturákat fest, mar alulemezre, portrékat, hosszan elnyúló testet, az arcon maszkkal. Álarcosbál sehol, önmagunk szégyenét, létünk kitakarhatatlanságát és lényünk szemérmességét hordozzák az elfedett arcok. Ahol a nyílt tekintet, az arc esetlensége (Grimasz I-II-III.), a celebség megszüntetése jelenik meg, másfelé irányítva a látogató gondolatát, benyomását. Nem lenyomatot, nem klisét látok, hanem az eleven, magáról megfeledkező, olykor magabiztos, olykor ártatlan nő hatalmát önmaga és mások felett. Verebics most elsősorban női portrékat tár elénk, önmagát vallatja, milyennek látja saját magát és az ismert vagy ismeretlen megfestett nő arcát, és arc mögött milyen lény lakozik vagy lakozhat. Eldönthetetlen, hogy valakinek a jó vagy a kevésbé jó arcát látom, Verebics bravúrja, hogy képes azt a határt megtalálni, eltalálni, ahol ez is lehet, az is lehet. A megértő pillantás szöge, mélysége segíthet abban, hogy a látott portréban felfedezzük a titkot, a rejtélyt, a bánatot, a szomorúságot, a röpke mosolyt, az elillanó reményt, a bizonytalanságot, és azt a magabiztosságot, ami egyszerre, egyidejűleg csak a női arcokon képes megjelenni.

Rszlet a killtsbl 1

Lágy vonásokat festve sem avatja szentté a prostituáltat (Cicciolina), nem szakítja ki múltjából az iráni nőt (Manal), háttér és keret nélkül hozza elénk alakjait, ezzel is szabadságukat hangsúlyozva (Amy). Környezetükbe olvadnak, miközben onnan történő kiválásuk hat meg bennünket, jelezve egyediségük profanizáltságát és megismételhetetlenségét. A portrék a szabadságról is szólnak, az egyéniség vállalásáról és önmagával és a világgal szembeni konfliktusairól. Önfelszabadítás, még akkor is, ha maszkot hord az ábrázolt figura. A maszk a mások által való birtoklás ellen is szól, és az elérhetetlenségről, hogy életünk során mindvégig titok maradunk a másik számára.

A Maszk, Arc-fedő-föld I., Arc-fedő-föld II., Holt-tengeri maszk című képeket nézve önmagunkra kérdezünk rá, anyánk, testvérünk, párunk eltorzult arcára, a téves mozdulatra, amely egy kiáltásban csúcsosodik ki, nincs többé nyelv, nincs többé beszéd. Csak képek és képek. Alulemezre mentve. Petőfi ismert dagerrotípiája jut eszembe. Valóban ilyen lehetett a költő? Verebics Ágnes sem állítja, hogy az általa megfestett arc, mozdulat az egyetlen jellemzője a figurájának. Nem tagadja viszont, hogy ahogy most látja alakjait, számára adott, végleges, olykor végzetes pillanat, akár egy jó szoftveres, menti az arcokat. Sokszorozva, egyedien. Ahogy színes, kissé didaktikusan megfestett, a magyar zászló színeivel élő férfi alakja (Rebellis creatura), akár a templomi csóka, kiszól a kórusból, egyszerre provokatív és egyszerre rebellis creatura, fekete és csillogó szemüveggel. Önmagyar. Zászlóhatár, felfüggesztett kar, istenre nem szorul. Mutatóujja a kard, amely véd és támad is. Fölfelé mutatott középső ujj, virtuálisan, spirituálisan.

Levitl n

“Kifestem magamból magamat, a fájdalmamat, a boldogságomat. Egészséges mennyiségű egoizmus és exhibicionizmus kell ahhoz, hogy az ember sikert érjen a művészetekben, különösen a festészetben. Nem tudok megrendelésre dolgozni, belülről kell hogy jöjjön a kép. Így tudok megszabadulni a démonjaimtól. Ha valaki megkérdezi tőlem, miről szólnak a képeim, kudarcot vallottam.” Verebics Ágnes önvallomása sajátos vallomás, nem kell szó szerint venni a mondatokat, de érezni bennük a rebellis vágyat, hogy érteni fogják, habár lázadó, aki a törvényes felsőbbségnek (horibile dictu, önmagának) nyíltan, habár fegyvertelenül ellenáll (Torkolatűzz I-II.). Fegyvertelenül (Pajzs), és itt már etikai normák, társadalmi értékek világában mozgunk, minden mozdulatunk lehet deviáns és elfogadott, sőt fájdalmas. Verebics Ágnes alakjainak belső világát festi meg, és hozza felszínre, és nem érdekli, érthetően vagy érthetetlenül hat-e gesztusa, törekvése, célja. A gravitáció által eltorzult arc a kiszolgáltatottságot, a magányt, az elhagyottságot egyaránt jelenti. A Levitáló nő azonban legyőzi a gravitációt, belső világát nyitja meg számunkra és önmaga számára. Ez a magatartás és póz nem jelenti a világtól való elfordulást, benne az erőgyűjtést és koncentrációt fedezhetjük föl, amelynek révén megőrizheti integritását és abbeli készségét, hogy küzdőképes maradhasson.

Rebellis türelem, írja egyik versében Döbrentei Kornél. A kiállítás erénye, hogy úgy mutat rá erre, hogy akaratlanul is felidézi a nézőben a megértés és a várakozás, a döntés előtti mérlegelés és kimondás kettősségét. Verebics Ágnes a tisztaságra törekvő fájdalmát és lelkének törékenységét, szabadságvágyát zárta az arcokba. Sejtve és tudva, hogy az emberi test és az abban lakozó emberi szellem képe egységét keresni, kutatni, fellelni rebellis feladat. Creaturák kellenek hozzá. Meg látogatók.

Verebics Ágnes – Rebellis creatura című kiállítása

2013.10.30. – 2013.11.30.

Godot Galéria

1114 Budapest, Bartók Béla út 11.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top