Sajátos hangvételű, akár életrajzi regényként is olvasható könyvében a szerző nemcsak a heves szerelmi vágytól lázas költő képzelt és valódi nőkapcsolatait tárta föl, hanem annak a mélyrétegű vonzalomnak az eredetét kutatta, amely az asszonyi törődésre szomjazó József Attilát gyermekkorától kezdve utolsó lélegzetvételéig jellemezte. (Itt a könyvből olvashattok egy részletet és elvárunk a bemutatóra)
Könyvbemutató: 2013. november 5., kedd 17.00 óra, Örkény István Könyvesbolt (1137 Budapest, Szent István krt. 26.) A könyvet Murányi Gábor író, újságíró mutatja be. Házigazda Kőrössi P. József.
Eisler Klára
(1910–1965)
Eisler Mátyás kolozsvári főrabbi és neves orientalista leánya 1936-tól röntgenasszisztensként dolgozott a budai Siesta szanatóriumban, ahol szolgálati lakása volt. Már 1937 első hónapjaiban bizalmas kapcsolatba került József Attilával, akit ekkor – a botrányosan végződő Gyömrői-analízis után – idegösszeomlással kezeltek. Kapcsolatuk fél évvel később mélyülhetett el, amikor a költőt másodjára is beutalták a Siestába, de akkor már skizofrénia diagnózissal.
Klára fönnmaradt levelei arról tanúskodnak, hogy a költő a szanatóriumban sem nélkülözte a gondoskodó női figyelmet. (Olyannyira nem, hogy amikor az őt meglátogató Vágó Márta nem hagyta, hogy leteperje őt a kórházi ágyon, azt mondta: „Hát akkor megcsallak az ápolónővel. Azok azért vannak itt, különben hogy lehetne meggyógyulni?”
Ha nem is kell szó szerint értenünk ezt a „fenyegetést”, az izgató lehetőség talán szanatóriumi híve odaadó levelei alapján fogalmazódott meg a költőben. Mindenesetre egy 1937. augusztus-szeptember táján írt üzenetben Eisler Klára természetközeli, gyógyító élményre csábította a versei alapján megszeretett, sápadt, csenevész testű költőt: „Attilám édes, szép a parkunk, napsütésben, a csendes ebédutáni órákban csodálatosan érzi magát benne az ember. – Milyen rendes dolog volna, ha átjönne holnap ebéd után, ha 1–½ 2 tájban jön, meghívom jó ebédre is. Én shortra öltözöm és elfekszem egy félreeső zugban. Maga is tehet, amit akar, nagy a park. Magára fér a levegő! – Szeretném, ha a szabad levegőn és körülöttem lenne! – Jelzem, eshet is, – akkor is adok asylumot az én Attilámnak.”
Klára nevét azonban a két szanatóriumi tartózkodás közti, első levele tette maradandóvá, amelyet a szárszói tragédia után József Jolán a költő kabátjának zsebében talált meg. Tudniillik a levélíró látomásszerűen megjövendölte – vagy „a halál angyalaként” mintegy „módszertanilag” kijelölte – József Attila halálának módját.
„Atilla [!] esemény lettél életemben s nem tudok Reád könnyek nélkül gondolni, csakúgy, mint Apám halálára, akinek jelenvalósága rég emlékké vált s mégis felsír minden álmomban és ölelésemben. – Úgy fájsz nekem, édes kicsi fiam, hogy olyan kicsi és sápadt vagy, és ha mindig melletted lennék, azt hiszem, mindig sírnék, mert nem látlak. […] Tegnap este Nálad voltam és betekintettem a szekrényedbe és az üres volt. Tudod, mit láttam a szekrényben? Egy ingnek a lehulló, elszakadt karját, mint egy eltemetett emberét! Azóta sírok!”
Lehetséges, hogy a költő – aki élete utolsó periódusában minden hétköznapi dologban rejtett összefüggéseket keresett, s utolsó sétáján is magánál hordta Klára levelét – valamilyen túlvilági üzenetet olvasott ki belőle? Úgy tűnik, mintha csak a jelre várt volna, hogy megtegye azt, amire már régóta készült. Csak az öngyilkosság mikéntjét bízta az utolsó percig a véletlenre.
Sajátos hangvételű, akár életrajzi regényként is olvasható könyvében a szerző nemcsak a heves szerelmi vágytól lázas költő képzelt és valódi nőkapcsolatait tárta föl, hanem annak a mélyrétegű vonzalomnak az eredetét kutatta, amely az asszonyi törődésre szomjazó József Attilát gyermekkorától kezdve utolsó lélegzetvételéig jellemezte. Azoknak a – társadalmi hovatartozásuktól függetlenül segítő – asszonyoknak a portréit rajzolta meg, akik az idejekorán elvesztett, gondoskodó édesanya „helyetteseiként” mély empátiával, önérzetsegítő lelki bátorítással és olykor anyagi támogatással is hozzájárultak a ritka költői tehetség kibontakoztatásához, s – minden jó szándékuk ellenére – tragikus sorsa alakulásához is. Ezek az asszonyok valamennyien a sorsát szövögető párkákra emlékeztetnek, akik szinte kézről kézre adogatták egymásnak védencüket, de csak ideig-óráig tudták boldoggá tenni.