A Szerk. avatar
2013. november 4. /

Valachi Anna új könyve: „A nő számomra rejtély” – József Attila asszonyai

Sajátos hangvételű, akár életrajzi regényként is olvasható könyvében a szerző nemcsak a heves szerelmi vágytól lázas költő képzelt és valódi nőkapcsolatait tárta föl, hanem annak a mélyrétegű vonzalomnak az eredetét kutatta, amely az asszonyi törődésre szomjazó József Attilát gyermekkorától kezdve utolsó lélegzetvételéig jellemezte. (Itt a könyvből olvashattok egy részletet és elvárunk a bemutatóra)A no szamamra relytej

Könyvbemutató: 2013. november 5., kedd 17.00 óra, Örkény István Könyvesbolt (1137 Budapest, Szent István krt. 26.) A könyvet Murányi Gábor író, újságíró mutatja be. Házigazda Kőrössi P. József.

 

Eisler Klára

(1910–1965)

Eisler Mátyás kolozsvári főrabbi és neves orientalista leánya 1936-tól röntgenasszisztensként dolgozott a budai Siesta szanatóriumban, ahol szolgálati lakása volt. Már 1937 első hónapjaiban bizalmas kapcsolatba került József Attilával, akit ekkor – a botrányosan végződő Gyömrői-analízis után – idegösszeomlással kezeltek. Kapcsolatuk fél évvel később mélyülhetett el, amikor a költőt másodjára is beutalták a Siestába, de akkor már skizofrénia diagnózissal.

Eisler Klra - csoportkpbl kivgvaA vers- és zenekedvelő lányról meglehetősen keveset tudunk; fennmaradt levelei alapján azonban úgy tűnik, a költő pontosan ilyennek képzelhette az ideális nőt: érzékeny, megértő, önzetlen, a másikért minden áldozatra kész, vele tökéletesen azonosuló, önbizalmat erősítő lény volt. Becsky Andor (1898–1978) színházszervező, irodalomtörténész A kolozsvári lány című portréjában a zaklatottságig érzékeny és megértő teremtésnek ábrázolja Klárát, aki rajongott a költő verseiért, és „hajlandó volt minden más leány helyett örök hűséget esküdni József Attilának. Lobogó, kicsit sörényes fekete haj, kreol arcbőr, gyorsan táguló, izgatott pupillák. Minden ízében igen hevesen mozgó, mondhatnám egyfolytában rohanó ember volt a kolozsvári leány. Gyors ingerlékenység, olykor a megszállottságig és látomásokig tevékeny láz jellemezte.”

Klára fönnmaradt levelei arról tanúskodnak, hogy a költő a szanatóriumban sem nélkülözte a gondoskodó női figyelmet. (Olyannyira nem, hogy amikor az őt meglátogató Vágó Márta nem hagyta, hogy leteperje őt a kórházi ágyon, azt mondta: „Hát akkor megcsallak az ápolónővel. Azok azért vannak itt, különben hogy lehetne meggyógyulni?”

Ha nem is kell szó szerint értenünk ezt a „fenyegetést”, az izgató lehetőség talán szanatóriumi híve odaadó levelei alapján fogalmazódott meg a költőben. Mindenesetre egy 1937. augusztus-szeptember táján írt üzenetben Eisler Klára természetközeli, gyógyító élményre csábította a versei alapján megszeretett, sápadt, csenevész testű költőt: „Attilám édes, szép a parkunk, napsütésben, a csendes ebédutáni órákban csodálatosan érzi magát benne az ember. – Milyen rendes dolog volna, ha átjönne holnap ebéd után, ha 1–½ 2 tájban jön, meghívom jó ebédre is. Én shortra öltözöm és elfekszem egy félreeső zugban. Maga is tehet, amit akar, nagy a park. Magára fér a levegő! – Szeretném, ha a szabad levegőn és körülöttem lenne! – Jelzem, eshet is, – akkor is adok asylumot az én Attilámnak.”

Klára nevét azonban a két szanatóriumi tartózkodás közti, első levele tette maradandóvá, amelyet a szárszói tragédia után József Jolán a költő kabátjának zsebében talált meg. Tudniillik a levélíró látomásszerűen megjövendölte – vagy „a halál angyalaként” mintegy „módszertanilag” kijelölte – József Attila halálának módját.

„Atilla [!] esemény lettél életemben s nem tudok Reád könnyek nélkül gondolni, csakúgy, mint Apám halálára, akinek jelenvalósága rég emlékké vált s mégis felsír minden álmomban és ölelésemben. – Úgy fájsz nekem, édes kicsi fiam, hogy olyan kicsi és sápadt vagy, és ha mindig melletted lennék, azt hiszem, mindig sírnék, mert nem látlak. […] Tegnap este Nálad voltam és betekintettem a szekrényedbe és az üres volt. Tudod, mit láttam a szekrényben? Egy ingnek a lehulló, elszakadt karját, mint egy eltemetett emberét! Azóta sírok!”

Lehetséges, hogy a költő – aki élete utolsó periódusában minden hétköznapi dologban rejtett összefüggéseket keresett, s utolsó sétáján is magánál hordta Klára levelét – valamilyen túlvilági üzenetet olvasott ki belőle? Úgy tűnik, mintha csak a jelre várt volna, hogy megtegye azt, amire már régóta készült. Csak az öngyilkosság mikéntjét bízta az utolsó percig a véletlenre.

 

Sajátos hangvételű, akár életrajzi regényként is olvasható könyvében a szerző nemcsak a heves szerelmi vágytól lázas költő képzelt és valódi nőkapcsolatait tárta föl, hanem annak a mélyrétegű vonzalomnak az eredetét kutatta, amely az asszonyi törődésre szomjazó József Attilát gyermekkorától kezdve utolsó lélegzetvételéig jellemezte. Azoknak a – társadalmi hovatartozásuktól függetlenül segítő – asszonyoknak a portréit rajzolta meg, akik az idejekorán elvesztett, gondoskodó édesanya „helyetteseiként” mély empátiával, önérzetsegítő lelki bátorítással és olykor anyagi támogatással is hozzájárultak a ritka költői tehetség kibontakoztatásához, s – minden jó szándékuk ellenére – tragikus sorsa alakulásához is. Ezek az asszonyok valamennyien a sorsát szövögető párkákra emlékeztetnek, akik szinte kézről kézre adogatták egymásnak védencüket, de csak ideig-óráig tudták boldoggá tenni.

Megosztás: