Archív

Féreg a családban

Keresés a weben

„A könyvek társasága […] biztonságosabb, mint az embereké.” – duplán pironkodó gondolatok az új Neil Gaiman regény kapcsán – [Böszörményi Gyula könyvajánlója]Gaiman

Még a végére sem értem Gaiman legfrissebb, az angol megjelenéssel szinte azonos időben magyarul is kiadott regényének, máris az a kellemetlen gondolat kezdett motoszkálni bennem, hogy ezt a történetet nem volna szabad elolvasnom. Sőt, valójában ezt az írást soha, sehol, senkinek nem volna szabad elolvasnia, a benne rejlő vallomást megismernie, mert az egész túlságosan intim, személyes – ez Neil Gaiman magánügye!

Maga a szerző azt írja a könyv utószavában, hogy ezt a történetet eredetileg novellának szánta, ám írás közben történt valami… Hogy micsoda, azt sem ő, sem mi ne firtassuk. Aki alkotó, az érti, hogy az ilyen fura „történések”, „fentről leszólások”, „megfejthetetlen suttogások”, melyek pl. kisregénnyé hizlalnak egy novellát, nagyon kényes dolgok. Jobb nem kutatni utánuk; örüljünk, hogy vannak, és hallgassunk rájuk. Szóval a lényeg: Gaiman könyvét olvasni olyan volt, mintha az író bizalmas naplóját csórtam volna ki kulcsos fiókja poros legmélyéről, ahová még ő maga sem nyúlt be évek óta – és ehhez bizony nem volt jogom.

GaimanMost meg arra szeretnék rávenni minél több embert, hogy igenis vegye kézbe ezt a gyönyörű, finom metszésű, már-már éteri szöveget és aztán merüljön a szavak, mondatok hullámaiba. Megjegyzés ama irodalmároknak, akik Gaimant mezei ifjúsági, sci-fi, fantasy szerzőnek hiszik: tévedtek, barátaim! Neil Gaiman szövegeinek java, ha avatott és értő/érző fordító/szerkesztő/korrektor kezébe kerül, bizony a legmagasabb irodalmi igényeket is kielégíti. Az Óceán az út végén olyan mesterhármas (Pék Zoltán fordító, Brenner Péter szerkesztő és Boncz Éva korrektor) gondoskodó kezei között változott angolról magyarra, ami ezt az állítást tökéletesen bizonyítja.

És bizony szükség is volt erre, mivel Gaiman rövidke regénye egymagában töményebb, költőibb, tartalmasabb, feszesebb és kidolgozottabb, mint néhány valóban pusztán fantasynak írt sztorija.

Egy férfi visszatér gyermekkora régi helyszínére, s amint meglátja a kert végében hömpölygő „óceánt”, hirtelen minden eszébe jut, amit addig a feledés jótékony homálya takart. Az alaphelyzet bárkinek ismerős lehet, aki vette már a fáradtságot, és 50-60 évesen visszatért a nagymama házához, ahol ma már tán a falak sem állnak, vagy a grundra, ahol együtt rúgta a port a mára pocakos, gyomorfekélyes, külföldre tántorgott, vagy más sorsra jutott haverokkal. Erről Lázár Ervin jut eszembe, aki az életéről szóló dokumentumfilmben Alsó-Rácegrespusztán áll a mellig érő gazban, mögötte összedőlt parasztház kajla fala, és ő mutatja: „Itt volt a kályha, amihez hideg teleken…” – bár lehet, hogy kályháról nem is beszélt.

Gaiman könyvét lehet izgalmas, fordulatos, boszorkányos, borzongató rémmeseként olvasni. Sokan így is olvassák – őket kicsit sajnálom. Kétségtelen, hogy jól fognak szórakozni, ám nem látnak be a kulisszák mögé, nem értik meg Gaiman igazi mondanivalóját. Az Óceán az út végén-ben ugyanis sokkal több van a puszta kalandnál. Épp azért pironkodom kissé, hogy el merészeltem olvasni, mert úgy érzem, ez a könyv valójában Gaiman önvallomása, ars poeticája – elsuttogott szavai saját gyermekkori titkairól, s arról, hogy miért (és hogyan!) is lett ő író, sőt, több: mesélő.

Másik okom a pironkodásra az, hogy mielőtt nekifogtam megírni ezt az ajánlót, kutakodtam kicsit a neten, s ami elsőként szembe jött, azt most ide másolom:

„Kevesen képesek ilyen jól használni a szimbólumokat, és kéne még néhány olvasás, hogy minden a helyére kerüljön, hogy még inkább értékelni tudjam azt a könnyedséget, ahogy a 198 oldalas, vékony könyvben, pontosan annyi szóval, amennyire szükség van, Neil Gaiman képekkel és hangulatokkal köt és old jeleneteket. Ajtó a szívben. Féreg a családban. Óceán egy vödörben. Gyönyörű, takarékos a szöveg, suttogva is kiabál, nem vagánykodik, hanem őszinte és kerek.”

GaimanÍrta mindezt a Moly Hanna nicknevű felhasználója – én meg (bár mondom: pirulok miatta) azonnal rájöttem, hogy ennél pontosabban, szebben magam sem tudnám megfogalmazni az új Gaiman-regény lényegét, s azt, hogy miért KELL (a fentiek ellenére) elolvasni. Persze használhattam volna Hanna gondolataihoz más szavakat, szórendet, de az akkor is csak lopás lett volna, úgyhogy inkább megköszönöm neki, hogy „helyettem dolgozott”, és ide másolom sorait.

Még annyit: Neil Gaiman világlátása, kozmológiája ebben a kötetben torokszorítóan lebilincselő. Valóban érdemes többször, elemezve is elolvasni azokat az oldalakat, amiken elénk tárja a világ, az univerzum (sőt, univerzumok!) rétegződését, egymáshoz és hozzánk való viszonyukat, és sejteti, hogy mennyire kevés az, amit most elárult, s amiről még majd mesélni szándékszik.

A magam részéről én már alig várom. Addig is gyertek, üljünk le az „óceán” partjára, és emlékezzünk régvolt gyerekkorunk varázsos (vagy épp borzongatón realista – ki hogyan idézi fel!) történéseire.

„A felnőttek ösvényeket követnek. A gyerekek felderítenek. A felnőttek megelégednek azzal, hogy ugyanazt az utat járják meg százszor, ezerszer, a felnőtteknek talán eszükbe sem jut lelépni az örvényről, bebújni rododendronok alá, megkeresni a lyukat a kerítésen.” (Gaiman: Óceán az út végén 63. oldal) – ezt még fontosnak érzem ide biggyeszteni. Tudom: kissé idétlenül lifeg itt, a recenzió végén, de sebaj, hadd lifegjen. Aki érti, annak jó, aki nem, az baktasson csak tovább a saját ösvényén.

PORTRÉ: SFMag

Agave

Fordító: Pék Zoltán

Szerkesztő: Brenner Péter

Korrektor: Boncz Éva

Oldalak száma: 198
Borító: PUHATÁBLÁS, RAGASZTÓKÖTÖTT
ISBN: 9786155272431

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top