Archív

Sosem szerettem a határokat – beszélgetés Petőcz Andrással

„Ameddig nem értjük meg, hogy Európa a miénk, mert mi teremtettük, addig nem leszünk európaiak.” – [Böszörményi Gyula interjúja]petocz bor

A Könyvkóstoló irodalmi est vendége október 18-án Petőcz András költő, író volt. Ebből az alkalomból Böszörményi Gyula, a beszélgetések házigazdája kérdezte őt időről, térről, és az ezekben kóválygó szavakról.

András, tegyük fel, hogy valamely úton-módon egy olyan távoli közösségbe (legyen mondjuk egy amazonasi indiántörzs a dzsungel közepén) keveredsz, ahol még sosem hallottak rólad, s ahol megkérdezik: ki vagy te ott, ember, ahonnan jöttél? Hogyan határoznád meg önmagadat és helyedet a világban?

„Ki vagyok én?”, szólt valamikor, a 80-as évek elején a Hobo-sláger, elnézést, hogy ezzel válaszolok, de ez akkoriban kifejezte sokunk életérzését. Valószínűleg az amazonasi indiántörzs tagjainak is azt mondanám, író vagyok, költő, aki szóval, hanggal, vagy akár képpel próbálja kifejezni azt, ami ő. Mondhatnám nekik azt is, magyar költő vagyok, de félek, ez nem jelentene a számukra sokat.

A 80-as években kezdted a pályád. Akkoriban, mint a hazai avantgard vezéralakját, megújítóját ismertek. Mit jelentett számodra akkoriban a költészet, s miért épp azon formákat választottad (pl. képvers), amikkel kifejezted magad?

Akkoriban nagyon merev volt az irodalmi élet, az irodalom közélet szerkezete, gondolok itt az állami folyóiratok nagyhatalmú szerkesztőire, akik nehezen engedték be az új nemzedékeket. A mindennapok is leginkább egy lavór lábvízhez hasonlítottak, elképesztően unalmas, egyforma volt minden, legalábbis az akkori húszéves Petőcz András ennek látta maga körül a világot. A képvers, az akusztikus vers a „másság” kifejeződése volt, az, hogy másképpen is lehet élni, alkotni, nem kell feltétlenül a meglevő struktúrákban, formákban gondolkodni. Az avantgarde a 80-as évek elején a lázadás kifejezésének volt az egyik megnyilvánulási formája, mindannyian, akik ebben benne voltunk, a lázadásunkat, az elégedetlenségünket akartuk az avantgarde műfajokkal kifejezni.

Változott-e azóta az írott szóval való viszonyod?

Igen, nagyon erősen. Akkoriban még sokkal jobban hittem abban, hogy az írott szónak van jelentősége, hogy annak, hogy leírok egy verset, annak meghatározó szerepe lehet a későbbiekben. Ma is hiszek a leírt versben, de néha már azon kapom magam, hogy elkedvetlenedem. Hogy úgy érzem, a leírt szó a semmibe zuhanhat, „mint a guanó”, hogy klasszikust idézzek.

Hogy emlékszel vissza, milyen volt a 80-as évek Magyarországa, s benne a művészeti élet, melyet Aczélosan felügyeltek?

Az a 80-as évek, amibe én belenőttem, az rendkívül dinamikus volt. Elsősorban az alternatívnak számító irodalmi és művészeti világ volt az otthonom akkoriban, de ez a világ nagyon nagy erővel, alulról jövő dinamikával jelent meg, és egy rendkívül összetartó világ volt. Számomra az az időszak az „aranykor”. Naponta jártam kiállítások megnyitóira, koncertekre vagy felolvasásokra. Erdély Miklós, Maurer Dóra, a Magyar Műhely vagy éppen az újvidéki Új Symposion hatása alatt voltam, illetve az Új Zenei Stúdió, a repetitív zene töltötte ki a mindennapjaimat. Szabadságszerető művészek keresték az új formákat, az új lehetőségeket, és törekedtek egy európai szemlélet hazai meghonosítására. Ebben a világban jó volt otthon lenni.

Az érthető, miért fontos az emberek számára a költészet, és általában a művészet olyankor, amikor a mindennapokból hiányzik a szabadság, de vajon ugyanilyen fontos manapság is? Ha igen, miért?

Ma ugyanolyan fontos a szabadság, mint korábban. A személyiség szabadsága, az az érzés, hogy lehet másképpen, emelkedettebben élni. A vers ezt adja meg. Nagyon fontos minden időben a vers, az irodalom. Nem véletlen, hogy ilyen népszerű ma is a közösségi portálokon.

petocz 1Te hol érzed magad idegennek, és hol érzed magad otthon?

Jó kérdés. Én úgy vagyok „idegen”, hogy több helyen szeretnék „otthon” lenni. Sosem szerettem a határokat. Azokat a határokat, ahol mintegy „megállítanak”. A határok lebontására törekedtem. Most, a nyáron két hónapot egy francia alkotóházban töltöttem, közel a belga határhoz. Határhoz, ami már nincs, hiszen ma már Európa van. Boldog voltam. A nemlétező határon naponta mentem át. Belgiumba. Egyszerre voltam két országban. Azt hiszem, a nemlétező határokon vagyok otthon. Ott, ahol már lebontottam a határt.

Köztudott, hogy Sáry László zeneszerzővel már a 80-as évek közepe óta többször dolgoztatok együtt. Mit kerestetek, mit akartatok kifejezni a Közeledések, távolodások című CD-vel?

Sáry Lászlóval a 80-as évek elején találkoztam, mindketten valamiféle olyan világot akartunk megteremteni, ami a „határokat” feszegeti. Természetes volt az együttműködés. A verseimre írt zenéket, amelyekből aztán olyan művek születtek, amelyek egy egészen új gondolkodást, új zeneiséget és harmóniát akartak kifejezni. A repetíció, a minimalizmus új gondolkodás is volt akkoriban. Új művészetet hoztunk létre, egy sajátos szövegi-zenei együttest. Ma is nagyon fontosnak érzem ezt az egykori együttműködést.

A 90-es években érezhetően kezdtél visszatérni a hagyományos versformákhoz, illetve azok szintézisét kerested. Ebben esetleg a rendszerváltásnak is volt szerepe?

Nem. Valójában mindig is írtam hagyományos versformában is. Csak látványosabb volt az avantgarde, a „kísérleti” oldalam.

Rendszerváltás: szerinted megtörtént, vagy csupán a maszk változott, és a mögöttes tartalom maradt a régi?

Megtörtént. Európához tartozunk, megnyíltak a határok, lehetőség van az átjárásra. Majd akkor fejeződik be a rendszerváltás, ha minden szempontból kompatibilisek leszünk Európával, ha lesz euró, például. Ha eltávolodunk Európától, az azt jelenti, hogy visszatérünk a kádárista rendszerhez. Ezt nem szeretném.

Annak idején mi okoztuk a szovjet tömbön az első nagyobb repedést, az NDK-s kivándorlók előtt mi nyitottuk meg a vasfüggönyt, Európa, sőt, a világ akkoriban minket ünnepelt, most meg épp „háborúban” állunk az EU-val. Szerinted miért és hogyan játszottuk el (már megint) azt a történelmi esélyt, ami adatott?

Talán még nem játszottuk el teljesen az esélyt. Nyilvánvalóan nehezen birkózunk meg azzal a problémahalmazzal, ami a történelemből megmaradt. Én újraértékelném a nemzet fogalmát, fel kellene tennünk a kérdést, ki a magyar, és milyen feladata van annak, aki magyar, Magyarországgal szemben. Sokféle válasz adható, én kíváncsi lennék ezekre a válaszokra. És nagyon fontos az is: az Európai Unióban minden európai állampolgárnak ugyanazok a jogai. Ez azt is felveti, szükséges-e valóban ilyen mértékben plusz jogokat biztosítani azoknak, akik nem bírnak magyar állampolgársággal?

Van-e – s ha igen, mennyi és miért – felelőssége abban a kortárs íróknak, költőknek, hogy manapság itthon a szabadságszeretet értékvesztését tapasztalhatjuk?

Van. Óriási felelősség terheli azokat az irodalmárokat, akik nem vették észre, hogy a szabadság jelen van például a sokat bírált experimentális, illetve avantgarde irodalomban. Hogy ez egyfajta európaiság is. A konzervativizmus sokszor bezár, tehát szabadságellenes. Hazai irodalmárok harcot folytattak az avantgarde írók ellen, minden oldalról. Ennek az okát néha nem értettem.

petocz 2

Aznap, mikor a Könyvkóstoló vendége voltál, a francia diákok több középiskolát is elfoglaltak, az ellen tiltakozva, hogy a rendőrség letartóztatta egyik, Koszovóból menekült társukat. A francia gimnazisták kiálltak egy „idegenért”, aki nem született francia. Szerinted itthon miért nem állnak ki ugyanilyen hévvel a fiatalok a saját jogaikért, vagy az ő jövőjüket tönkretevő intézkedések ellen? Hol van ilyenkor a sokat emlegetett magyar virtus és szabadságszeretet?

Nincs magyar virtus. Félelem van. Szorongás. Beszűkülés. A fiatalok ma félnek a lehetőségeiktől. Sokan nem mernek kiutazni Európába, nem vállalják a megmérettetést. Pedig nagyra nőtt a haza, ma már minimum négy tenger habjai mossák hazánk partjait. Otthon lehetünk bátran Európában. Legyünk végre otthon!

Európa metafórája című versedben az európaiság és a szabadság kérdésével foglalkozol. Szerinted mi most épp hol helyezkedünk el a világ palettáján Európához (és e fogalom alatt nem az Uniót, inkább az eszmeiséget értem) képest, és merre tartunk?

Ameddig nem értjük meg, hogy Európa a miénk, mert mi teremtettük, addig nem leszünk európaiak. És addig nem leszünk szabadok. Nagyon messze vagyunk még ennek valódi megértésétől. Hogy merre tartunk? Azt gondolom, hogy a jövő az a nagyobb egység, amire ebben a kicsire nőtt hazában nem teljesedhetünk ki. Ebben a kicsire nőtt hazában egyetlen dolog lebeghet a szemünk előtt, integrálódni az európai egységbe. Mert Európa a miénk.

1998-ban három hónapot töltöttél az Egyesült Államokban egy nemzetközi írószemináriumon. Milyen meghatározó élmények értek Iowában?

Hihetetlen mennyiségű élmény ért akkoriban, életem talán legfontosabb utazása volt. A tolerancia, a megértés, a másik elfogadása, ez például akkoriban erősödött meg bennem. És fontos volt megértenem azt is, hogy más Amerika, és más Európa. Miközben nagyon szerettem Amerikát, aközben még jobban európai akartam lenni. Európai, aki az Európai Egyesült Államok polgára. Ahogy arról Victor Hugo írt 1876-ban egy esszéjében.

E három hónap után, ha nem is azonnal, de fokozatosan a próza felé kezdtél nyitni. Miért?

A történetmesélés kezdett foglalkoztatni. A líra narrációval egészült ki. Majd teljesen narratív lett.

Idegenek című regényed Márai-díjat kapott, és ma már a sokadik hazai és több külföldi újranyomáson, megjelenésen is túl van. Hogyan és miért született ez a regény?

Maga a regény ötlete a jugoszláviai háború idején született. De csak később kezdtem írni. Magamat láttam abban a háborúban, ez megrázott, elszomorított, válaszolni akartam erre a kihívásra.

Az Idegenek folytatása Másnap címmel 2011-ben jelent meg. Eredetileg is tovább akartad írni a történetet, vagy idő közben történt valami, ami erre késztetett?

A saját, egykori naplójegyzeteim elevenedtek meg. Valamikor a 90-es évek elején egyedül voltam Franciaországban, és naplót írtam, feljegyzéseket készítettem arról, hogy mennyire egyedül vagyok. Ezt dolgoztam bele a folytatásba. A történet adta magát, hogy folytatnom kell.

Min dolgozol mostanság? Mikor vehetünk kézbe új Petőcz-kötetet, s ha szabad tudni, mit?

Most jelent meg az Idegennek lenni című esszékötetem, amely valamiképpen összefoglalója mindannak, amit az Idegenek kapcsán az idegenségről gondolok. Szeretem ezt a könyvet. És – talán – egy kisregényem lehet jövőre. Majd meglátjuk. Egyébként dolgozom egy új versköteten is… Istenről írok profán istenes verseket. Számomra ez most az igazi kihívás.

Kérhetnénk tőled e beszélgetés végére egy verset, aminek – érzésed szerint – itt a helye?

Talán egy újabb istenes vers. Ízelítőnek.

Petőcz András

A múltkor az Isten

A múltkor, amikor az Isten

menedékjogot kért,

a hivatalnok meglehetősen

nyersen bánt vele.

Meg is sértődött rögtön az Isten.

Érzékeny és fáradt Isten

volt ez az Isten, utálta

ormótlan csomagjait.

Voltak persze kommunikációs

gondjai is. A hivatalnok

nem nagyon tudott nyelveket,

az Isten is csak istenül beszélt,

meg kicsit ógörögül és latinul.

Én nem beszél halott nyelv!,

nyögte végül a hivatalnok,

elrongyolt szótárral a kezében.

Hálásan és alázatosan elmosolyodott

akkor az Isten.

FOTÓ: Könyvkóstoló

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top