Kossuth Lajos 1869-ben megírta: a bécsi kamarillapolitika Magyarországot okvetlenül olyan háborúba fogja belehajszolni, amely érdekeivel ellentétes. Vajon véletlen, hogy igaza lett? Mi mindenttanulhatunk a politikai elemzőktől? (Bakos András recenziója)
„Történelmileg Románia fikció, tegyük rögtön hozzá: az európai történelemfejlődés talán legtermékenyebb s egyszersmind egyik legproblematikusabb fikciója.” – állapítja meg Borsi-Kálmán Béla Nemzetstratégiák című, idén megjelent könyvében, amelyben négy tanulmány is foglalkozik a román nemzetté válás folyamatával, annak izgalmas magyar vonatkozásaival. A szerző Észak-Erdélyben született, családja tizennégy éves korában Tiszanagyfaluba költözött, ő Sárospatakon kezdett gimnáziumba járni, majd Budapesten érettségizett az Arany János Gimnáziumban. 1973-ban végzett az ELTÉ-n történelem-román szakon, tanított román irodalomtörténetet, műfordítóként dolgozott. 1990-től 1995-ig a bukaresti magyar nagykövetség kulturális és politikai ügyekkel foglalkozó tanácsosa, 1999-től 2003-ig Párizsban, a magyar nagykövetségen politikai elemző, és ugyanezt a feladatot látja el ugyanott 2011 óta. Esszéi, elemzései a történelmi események és a jelenlegi folyamatok összefüggéseit mutatják be.
Ki olvas ma ilyen írásokat?
Mindazon politikusoknak, akik nemzetközi szerződésekről szavaznak a parlamentben, vagy nyilvánosan a szájukra veszik egy másik ország nevét, kötelező lenne. Hasznos lehet annak, aki tudni szeretné, miért nem avatkoztak be a nyugati hatalmak 1956-ban a magyar forradalom idején, vagy kíváncsi arra, mi a magyarázata, hogy a határon túli magyarok közösségösszetartó rendezvényeit, kezdeményezéseit hivatalos ellenszenv kíséri az adott országokban: „a Szovjetunió annak idején úgy ítélte meg, hogy stabilitását veszélyeztetik a határon túli magyarok. Ezért Romániában, Csehszlovákiában, Kárpátalján engedélyezte a többségi nacionalizmust, hiszen az a magyarok elnyomását, vagyis a magyarveszély csökkentését, végső soron a szovjet stabilitást szolgálta. Magyarországon ellenben elnyomatta a nacionalizmust, mert az veszélyeztette a stabilitását. Ennek a nevelésnek köszönhető, hogy a szomszédországok mai nacionalizmusa fölött elsiklanak a tekintetek, az ezekre adott magyar válaszokat azonban rosszallják.” Az pedig, hogy a francia politika legendásan érzéketlen a kelet-európai nemzetiségi konfliktusok iránt, emberi gyengeség is: a francia politikusok nagyon is tisztában vannak azzal, hogy ezek a szituációk az első világháborút lezáró, francia irányítással megszületett „békemű” következményei. Ezekkel a politikára is ható szempontokkal a jövőben is számolni kell.
És még mi mindennel kell számolni? A szerző két helyen is megjegyzi, önironikusan, hogy a politológia az a tudomány, amelynek művelői azt indokolják, miért nem az a verzió teljesült, amelyre korábban számítottak, és tanulságképp Borsi-Kálmán Béla is közöl várható eseményekről ilyen általa készített, többféle kimenetelt tárgyaló forgatókönyveket. Ezek nyelvük miatt is érdekes szövegek. A megszokottnál kevesebb a kijelentő, és jóval több a kérdőmondat, ez várható volt – ám Borsi-Kálmán Béla gyakran használ felkiáltójelet is, amikor olyan szempontot említ, amelyről olvasója, hallgatója hajlamos lehet megfeledkezni. Akkor is így jár el, ha sarkalatos következtetést közöl: „Amennyiben az elmúlt évtizedben követett >összmagyar< (anyaországi és kisebbségi) politika érdemben nem változik (vagy egy, az új szövetség nyers katonai-harcászati érdekei miatt, esetleg >kivédhetetlen< szerb-magyar konfrontáció következtében nem kényszerül nem kívánt irányváltásra), Magyarország francia megítélése automatikusan, szervesen és fokozatosan javulni fog!” Az evidens, hogy a napi politikát nem a fennkölt eszmék jegyében, hanem a nemzeti érdekek mentén intézik, de e tanulmányokból az is megérthető, hogy nem létezik eredendő rossz, és a legnagyobb erőkre is hatnak kisebbek. Annak aki például jobban szeretné érteni az amerikai politikai elit gondolkodását, reakcióit, annak tisztában kell lennie azzal, hogy – a hiperhatalmi erőfölény biztos tudata mellett – abban egyformán nagy szerepe, befolyása van a konzervatív, erősen vallásos, mély moralitással, küldetéstudattal átitatott vidéki társadalomnak és a zsidóüldözések nyomán az Egyesült Államokba kivándorolt zsidó származású, majd a kommunizmus elől menekült mindenféle nációjú értelmiségnek, amely kötődik gyökereihez.
A kötetnek igazán azok a szövegei izgalmasak, amelyek a szomszédokkal foglalkoznak. A recenzió elején idézett, Románia létrejöttének hátterét elemző 1992-es tanulmány tárgyalja, az ország létrejöttéhez kellett, hogy a román politikai elit fölismerje, a nagyhatalmak játszmáit kihasználva hogyan építhet ütközőállamot az Osztrák-Magyar Monarchia, Oroszország és Törökország határán, és miképpen alakult, hogy a nagy nemzeti törekvések, „nagylétábrándok” közül egyedül a nagyromán vízió kapott történelmi esélyt. Románia 1856 óta minden zavaros, geostratégiailag képlékeny helyzetből megerősödve, vagy kis veszteségekkel került ki – és ebből az is következik, hogy „továbbra sincs szalonképes és jelentős világpolitikai tényező, amely az erdélyi magyarság túlélésében valóban érdekelt lenne”. A magyar politika levonhatja a tanulságot, hogy a románokkal szemben ezt a meccset elveszítette. Egy másik, Borsi-Kálmán által idézett megfigyelő már az 1867-es kiegyezéskor szól, hogy Magyarország a monarchia majdani fölbomlásakor meg fogja égetni magát. A „bécsi cabinetpolitika” – írja 1869-ben ez az elemző: Kossuth Lajos – „akkor rántja be hazánkat a mi érdekeinkkel merőben ellenkező élethalál-háborúba, a mikor tetszik. És be is fogja rántani okvetlenül. Ez a tekintet az, melyben én élet-halál kérdést látok.”
A Nemzetstratégiák szerzője arra is fölhívja a figyelmet, hogy a román és a magyar nemzetfejlődés nincs szinkronban egymással, a magyar polgárosodás közel három évtizedes, „történelmi tudatállapotát tekintve közel háromnegyed évszázados előnyben van”. Ehhez az állításához tanúként Németh Lászlót hívja, aki tanulmányúton járt a frissen létrejött Romániában, és megállapította: „Sosem éreztem még ennyire, hogy az ember nem csak a maga, hanem a népe korával is öregebb lehet egy másik embernél… Ők a nemzeti létükre összeszedelőzködők, az import nacionalizmust képviselik, én a nacionalizmus torkába dobottakért szorongó, a kiábrándulást belőle.”
A könyv olvasójának alapélménye, hogy a történelemben és a napi politikában az optimista és a pesszimista is csalódik, azért mégsem minden elemzés borúlátó. A magyar-szlovák viszony jelenlegi mélypontját méregetve a szerző például megállapítja, ez a magyar és a szlovák elit másfél évszázados versenyének következménye, amely viszont nem fogja fölülírni a két nép másfél évezredes békés együttélésének emlékét. Tanulságos, ahogyan összegzi, miért felszínes és csalóka politikai tézis a német-francia történelmi megbékélést mintául állítani Közép-Európa népei elé. Ez az esemény nem akármilyen pillanatban következett be, hanem akkor, amikor Franciaország, De Gaulle fellépése és a béke nyomán győztes hatalomként szerepelt, de úgy, hogy legyőzetett a háborúban – Németország pedig veszített, holott előtte legázolta Franciaországot. A háborút követő gazdaságfejlődés mindkét országban egyszerre teremtett jólétet, a német társadalom önvizsgálatának következménye volt a közeledés, az, hogy fiatalok ezrei ismerték meg a szomszédos országot, hogy vegyes házasságok köttettek. Mindez eredményét tekintve tényleg követendő példa lehet, de a mi adottságainkkal követhetetlen.
Borsi-Kálmán Béla: Nemzetstratégiák. Pro Minoritate Könyvek, Méry Ratio Kiadó, szerkesztette és sajtó alá rendezte: Filep Tamás Gusztáv és Zelei Miklós, 2013, 3900 forint helyett nálunk csak 2510 FT
