Csabai Renátó lefokozza a valóságot, nem állít valótlant, de az általa tapasztalt világ egyszerre film- és meseszerű lesz. Provokatív, de nem dogmatikus. (Deák Csillag és Kölüs Lajos kettős kritikája Csabai Renátó Mi az ember? című kiállításáról.)
Deák Csillag
Feketére festett organza
A Godot Galéria mindig okoz meglepetést. Számomra biztosan. Mi az ember? című kiállítás filozofikusan fogalmazza meg a kérdést. Ki és mi is az ember? Az ismérveket sorolhatnánk, csak nehezen valljuk be, tudásunk véges, bármennyire is nagy bennünk a kíváncsiság, hogy megismerjük önmagunkat és közeli hozzátartozóinkat, legyen az családtag, barát vagy ismerős, mindvégig ott van bennünk a kétség, a kételkedés, ismerjük-e a másikat,vagy önmagunkat.
Arcokat és életeket látok. Kesernyések, olykor szomorúak. Benne élnek egy közösségben, és nem tudnak szabadulni onnan, ezer szállal kötődnek hozzá. Ezekről az arcokról a büszkeség is sugárzik, a magabiztosság, hogy bárhol is legyenek, helyükön vannak. Védekeznek is. Az arcokat átszövő kusza vonalak sem tudják elfedni érzéseiket. Az első magyar cigányregény szerzője írja: Érdekes világ ez, megvetik, gyűlölik a büszke embert, mégis arra vágynak, hogy valamire büszkék legyenek. (…) Csak a nemakarás elől apad el az idő.[1] Identitásuk megkérdőjelezhetetlen, vállalják sorsukat. Nyomorúságukkal nem hivalkodnak. Szépségüket nem takargatják, élnek vele, ránctalanságukat úgy viselik, ahogy az ember levegőt vesz. És látni a poklot is, csak nem magát a poklot mutatja Csabai Renátó. Nem a sebesült kezet, lábat és testet, hanem a sebesült lelket. A művész úgy fedi el az igazi valóságot, hogy nem hivatkozik rá, nem hivatkozik a diszkriminációra, nem viszi fel háttérnek a képeire, de a látott arcokban ott van a környezet, a ház, a hely, ahol ezek az emberek élnek. Szécsi Magda mesebelien színes, ámde szomorú festményei, amelyekben megjelenik az erős belső látás és kifejezőerő, a teremtő fantázia és komponáló készség[2], jutnak eszembe. Két világ, más utak, más lehetőségek.
Csabai Renátó lefokozza a valóságot, nem állít valótlant, de az általa tapasztalt világ egyszerre film- és meseszerű lesz. Provokatív, de nem dogmatikus. Megrettent bennünket a sötét tónusokkal, mintha örökre bezártuk volna magunkat egy homályos cellába. A társadalmi egyenlőtlenségek világába visznek az arcok, de az arcokat viselők szelíden néznek ránk. A művész képein megjelenik a remény, mint mosoly, félszeg mosoly, riadt mosoly. Marianna házzal, olaj, akrilspray, papír kép is a jövőt hozza elénk egy arcon, ha az arcba rajzolt ház kissé didaktikusnak hat. Nem az. A vágyat testesíti meg, amely kilép a gondolatok világából, testté válik, de a ház csak egy váza a vágyott otthonnak.
Csabai Renátó eszközei csak látszólag mutatnak eszköztelenséget. A fekete-fehér szín uralkodik képein, és ezzel is megmarad a valóság közelében. Nincs háttér, az üveg és organza alap, amire a legtöbb képet festi, átlátszóságával a portrét körülvevő ürességre utalhat. Előítélet és esély feszül egymásnak. A Nagyanyám, 2012 című alkotásban nincs ránc az arcon, csak a szemöldök kusza fehérje, vonalkája árulja el a lehetséges kort. A két szem kimondhatatlan bánatban ég. Kendő takarja el a hajat, máskor épp a hajkorona lesz a női fej éke és dísze. A Gyász, akril, üveg, ragasztó, 2012 című kép hódolat a nőnek, aki gyászában sem marad más, mint aki, ember és vonzó nő. Aki talán tudja, hogy szép, de a gyász kiragadja a forgó világból és csendessé teszi, befelé figyel. Szépsége így lesz eszköztelen és céltalan. A szemek élnek, vibrálnak, akár a Duna vízén futó csillogó hullámok, mint ívó halak forognának, buknának a felszín fölé és alá. Ezek a szemek nem vádolnak, nem kérdeznek, nem állítanak semmit, amit ne tudnánk róluk. A Cigánylány, 2012, a Cigány fiú 2012 képek a törékenységről, az élni akarásról szólnak. A szem sötét foltja, árnyéka sorsukat idézi. A mélyszegénységet. Halandóságuk korai eljövetelét. Bódi Zoli, 2012 is a gyermeket hívja tetemre. Szemében a vád, él és élni akar. A gyötrelem tapasztalata és férfiassága, elviseli élete terheit. Marianna 12 éves volt, rajz, vegyes technika, papír című képen koravén kislányt látunk. Szemében a félelem, a lefojtás, elfojtás érzése fejeződik ki. Itt is szimbolikusan jelen van a megbélyegzettség, pöttyök formájában.
Móricz Zsigmond dörzsölné a szemét, amit lát, jól látja. Ennyi boldog ember, és egyik sem sír, lábuk a földet érinti, legyen az por vagy kő. Ott a Nyílás, 2012 című kép. Földönkívüli, átszellemült gyermeki tekintet. Szándékoltan két félből van összeillesztve, a nyílás a gyerek szemén át vezet. Keskeny nyílás, átláthatóság és szétszakítottság is. Kell a sci-fi, kell a mese. Kell a gyermeki lélek, a tisztaság, az őszinteség. A Tolkien- és Peter Jackson-őrültek karácsonyra megkapják a Hobbit-trilógia második részét. Aki Csabai Renátó képeit és arcait nézi, egyszerre érezheti, lehet, hogy ő is Hobbit, lehet, hogy ő is Zsákos Bilbó vagy Gandalf. Varázslat az egész. Gyermeki varázslat, a mese, az élet folytatódik, és a teremtés arcain ez tükröződik. A digitális kollázsokban eltűnik az idő, jelenné válik az is, ami régi, volt, sőt az is, ami megszűnőben van.
Csabai Renátó összegez, egy-egy képe maga is kiáltvány, elemzés, tanulmány. Nem mondja, hogy háború van, hogy állj valahova, de azt igen, hogy ne légy semleges. Az öntudatot erősíti, és elkerüli a csapdát, beolvadni vagy kívül maradni, mert tudja, felemás a helyzet. Benn is vannak, kinn is vannak. Nem látok olyan embert a képeken, aki muzsikus, kovács és üstfoldozó, vályogvető, téglaégető, teknővájó, kosárfonó és földműves lenne. De a fiatal arcok mögött ott vannak az elődök is. A szegregáció, a kirekesztés, elkülönítés olyan hátrány, amelyet nem lehet elviselni sérülés nélkül. Gettóiskola, gyakorta megjelenik ez a szó a közbeszédben. Talán nem véletlenül. Csabai Renátó fegyelmezett művész, nem moralizál, nem mondja, hogy nemzeti ügy, amiről beszél, hogy milyen nyomorban élnek a cigányok és nem cigányok, és ki sem oktat, mi helyes és mi nem az. Álláspontja az általa rajzolt arcokról és portrékról olvasható le. Mi az ember? És körülötte organza, vagy üveg.
Kölüs Lajos
Még Krisztus előtt járva
Szakralitás nélküli képek a Godot Galériában, digitális kollázsok, olaj, rajz, akril, technokol, szén, üveg, organza, papír. Változatos felületek és eszközök. A mintázat hasonló, kortalanok és korhoz kötöttek is. Kortalanok, mert visszaköszön a múlt. Báró Mednyánszky László a harctéren. Egy csomó papíros, egy marok ceruza, pasztellkréta, néhány vízfesték és ecset, az ő elmaradhatatlan esernyője, egy ütött kopott lódenköpönyeg, kipróbált, viharedzett szalmakalapja, s hogy teljes legyen a hadifelszerelés, egy rozsdás revolver is lógott az oldalán, s elment a csatába. Ott sült ki aztán, hogy micsoda fiatal ember az öreg Mednyánszky.”[3] Csabai Renátó is a harctéren van és ott is él, önként és vállaltan lakik Miskolcon.
Mi az ember? – a kiállítás címe. Hangzatos cím, különösen az, ha figyelembe vesszük Csabai Renátó még nem érte el a krisztusi kort, élete harmadán lehet túl. Helyben marad, helyhez köti magát. Mitől ember az ember? „Az ember az egyetlen olyan állat, aki unatkozik, aki elégedetlen. Az ember az egyetlen olyan állat, aki számára saját élete megoldandó problémát jelent.” (E. Fromm: Az önmagáért való ember) A művész is ezekkel a gondolatokkal kűzd.
Felnőtt férfit nem látunk, csak gyerekeket (lányokat, kislányokat, kisfiúkat), asszonyokat, nagymamákat. Ez nem maszkulin világ. Nagyon is nőies. Csabai Renátó látja a mögöttes, a rejtett értékeket, és megmutatja, elénk tárja őket. Arcokat mutat, fekete-fehér színben. Csillag- és csillogó szemekkel. Ez a csillogás pontszerű, alig kiterjedt folt, névjegy, pecsét. Erről bármikor felismerhető a képe, ha azon arc szerepel. Nagyszerűen bánik Daumier a fény játékainak ezerféleségével is. Nem versenyezhet a rembrandti fény átszellemültségével, földöntúliságával, de drámaiságában ritkítja párját.[4] Csabai Renátó is fénnyel játszik, jelzőrakétái szikráznak, és nem esnek le. Csillagokká válnak. Egységes világ, mintha egy szigeten lennénk, pedig ezek az arcok a mi világunkban élnek és világítanak. Bódi Zoli jelkép, a romlatlanság jelképe. A hamvas fiatalságé, amikor még semmi sem dőlt el, vagy már minden eldőlt, de még nem látszik, hogy eldőlt. Mélységek fakadnak fel és simulnak el ezeken az arcokon. Könnyed mozdulattal megrajzolt vonalak, csontok és szövetek, ahogy egésszé állnak össze, és felfedezzük önmagunkat és embertársunkat.
A képeken nem látunk csavargókat, sebesült hadifoglyokat, katonákat, akik kitaszítottságukban élik reménytelen életüket. Csabai Renátóra is igaz:… inkább befelé ás, olyan mélységekbe igyekszik eljutni, ahol feloldódik az én és a nem én különbsége, az anyagot annyira át akarja szellemíteni, hogy tükrében a lényeg jelenjék meg. Mert csak ezért érdemes élni: „hidat építeni a véges és végtelen közé.[5] Sejtetés és rejtőzködés[6] motívumai jelennek meg képein, tudatosan és szándékoltan. A tárgytalan szorongás, rettegés mindvégig látható és érzékelhető az alkotásokban. Nincs felszabadult mosoly. A tekintet rémült, olykor visszafogott, bizalmatlan és közönyös. Ezek a figurák nem mernek álmodni, szeretnének, de nem tudnak az álom földjére eljutni. Csabai Renátó magáról írja: Amikor felütök egy régi fotóalbumot, a munkáim témájául szolgáló fényképeket az alapján választom ki, hogy meglátok-e valamit rajtuk keresztül egy olyan világból, ami a mindennapi élet felszíne alatt rejtőzik, és amit tisztábbnak, értékesebbnek képzelek, mint azt, amiben élünk.
A Cigánylány, akril, üveg, ragasztó, 2012 mű késznek hat, és talán kész is van. A vonalak folytonos békétlensége, kanyargása, egymás kereszteződése adja, hogy nincs nyugvó pont, a tekintet megtört, befelé forduló, az élénk száj az élet örömeihez kötődik, de a fejtartás már nem. Abban van valami dac és keménység. A régi ház előtt, akril, ceruza, organza, 2010 rajz vázlatnak hat, és nem az. Teljes mű, amely éppen a hiányai által lesz egésszé. A Cigány fiú, akril, akrilspray, filctoll, organza, 2012 kép több jelentést hordoz és idéz fel. Ott van benne a holokauszt, a kimosódás, az eltűnés, a félig megmaradás. Amikor valaki végleg emlékké válik. Már csak szavakban él, mások elbeszéléseiben.
Az arcképek egyszerre elnagyoltak, a barlangrajzokra hajaznak, néhány vonalból állnak össze, de ennek ellenére olyan egyéni vonást, tulajdonságot kapnak, amely kiválasztja őket a mindennapokban látott arcok közül. Ezzel válnak egyedivé, azonosíthatóvá. Ez már karakter, ha kedvünk szerint karaktergyilkosok is lennénk. Van, aki másként látja: Modelljei – a művész által használt higított tus- és akvarelltechnikának is köszönhetően – elmosódó, lebegő, sejtelmesen áttetsző alakok. Létező, ámde nem élő alakok. Nem teljes emberek, csak képmások. Képmások, amelyek nem akarnak másnak tűnni, mint amik: egyetlen fénybe írt pillanat vászonra vetített dokumentumai. Elevenen szétmálló, megfakuló, torzuló emlékek: halni születő bizonyosságok egy párhuzamos, sohasem-volt múltról.[7] Lehet mondani, hogy Csabai Renátó erősen absztrahált képei önmagukban az utcán nem ismerhetők fel egyetlen valóságos alakban sem. De a külső azonosságon túl a lelki azonosság és lét, mozdulat már nem tagadható. És ez teszi olyan sajátossá, kötötté, mozdíthatatlanná a figurákat. Bánatkövek. Hegy nő belőle. Gyarapszik, aki arra jár, visz egy követ magával. Kiegészíti és súlyt ad neki. Az emlékezésnek és az arra járásnak. Az úton levésnek.
Csabai Renátó messze lát és közel tekint, a lélekbe. Művei teli feszültséggel, váddal, kétkedéssel, rettegéssel, félelemmel, szorongással. Pogány módra őszinte. Nem aktualizál, nem szól bele a napi harcokba, de kiáll, érzéseket gerjeszt, vitathatót és vitathatatlant. Képeit látva az is eredmény, ha a látogató előtt továbbra is ott a kérdés, mi is az ember.
Csabai Renátó: „Mi az ember?” című kiállítása
2013. augusztus 30. – 2013. szeptember 28.
Keddtől péntekig 9 és 14, szombaton 10 és 13 óra között
1114 Budapest, Bartók Béla út 11.
