Házigazdánk újabb vacsorakölteménye ismét felerősíti a nyaralás meghosszabbítását kívánó, alulról jövő kezdeményezés népszerűségét. Persze, nem lehet, értjük, de akkor menjünk le még egyszer a tóhoz. (Mészöly Ági riportsorozata európai körútjáról)
Rég lejárt a konvencionális nyaralások divatja. Adrenalin kell, mindenáron; megyünk vad vizekre, hófödte hegycsúcsokra – pedig az izgalmak a legmegszokottabb helyeken is megszerezhetők. Csak vigyünk magunkkal hat kamaszt. A cél, hogy – ha már átrepültek az óceánon -, minél többet lássanak a Vén Kontinensből az amerikai kuzinok. A terv grandiózus: 18 nap, 3900 kilométer, 5 állomás. Hat kölök, négy saját, és a két unokatesó, akiket eddig csak fényképen láttunk. Sátrak, matracok, szemöldökcsipesz, fájdalomcsillapító; mi kellhet még?
V. Tényleg muszáj hazamenni?
A műholdas rendszer azzal kecsegtet minket, hogy hét óra alatt letudható a Párizs – Rosenheim viszonylat. Alig kilencszázötven kilométer, tényleg, mért is ne. A műholdas rendszernek fogalma sincs arról, hogy a német gazdaságot gigantikus beruházásokkal pörgetik, autópályát bővítenek gyakorlatilag mindenhol. Órákon keresztül araszolunk megint, közben elkészül az Angol – Magyar Válogatott Sértések Gyűjteménye. Juliette ragyás varacskos disznó. Gergő nagyképű mosómedve. Unalmunkban szendvicset eszünk, utálja már mindenki, de legalább telik az idő.
És ma már a sátorral sem kell megküzdenünk, az utolsó két éjszakát egy keresztanyává és legjobb baráttá avanzsált egykori konduktor-kollega apró, de gyönyörű lakásában tölthetjük. Igaz, a matracok a két szoba minden használható négyzetméterét beborítják, de ezt az apró kellemetlenséget ellensúlyozza a kétfogásos meleg vacsora a teraszon, és a kilátás az Alpok hófödte csúcsaira.
Ünnepélyesen megfogadjuk, hogy a nyáron már nem eszünk több szendvicset.
A kocsin kívül mindenki krónikus kilométerhiányban szenved, lecsattogunk még a közeli tóhoz. A kölköknek jégkrém, a felnőtteknek egy korsó a helyi sörből, az Amerikai Fiú nem érti, miért kerül itt minden feleannyiba, mint Franciaországban, de Apa eszmefuttatását a kereslet-kínálat törvényszerűségeiről már nem hallgatja végig.
Mert a többiek közben találtak egy labdát.
És ha labda, akkor japán foci.
A japán foci szabályai igen egyszerűek, tekintve, hogy nem léteznek. Egymást rúgni, csípni, harapni nem ér. Két csapat van, cél a labda birtoklása, ennyi.
A kis tóparti krimó közönsége döbbenten nézi a hat megkergült, sikítozó kamaszt. Egyik pillanatban egymás hegyén-hátán fetrengenek (alul természetesen valamelyik Kicsi), majd üvöltve rohannak a labdát megkaparintó játékos után. Cseppet sem zavarja őket, hogy vaksötét van.
A meccsnek szabály szerint az első sírás vet véget.
Reggel kamaszfogalmak szerint korai, fél tizenegyes kelés. A terv a mesekastély lett volna, Neuschwanstein nem megúszható, kivéve, ha már a versailles-i tapasztalatok alapján kijelenthetjük, hogy a Kuzinok nem érdeklődnek Európa építészeti és historikus emlékei iránt. Mi már voltunk ott néhányszor, nem nehéz lemondani róla. Legyen akkor Kampenwand: drótkötélpálya, felvonó, sziklarengeteg. Floridában úgyis egy szemétégető a legmagasabb domb, az Alpok meg impozáns. Csak felfele veszem meg a jegyet, lesétálunk a hegyről, jó?
1800 méterig visz minket a felvonó, onnan még két Gellérthegynyit gyalogol terepen, aki bírja – az Amerikai Lány húsz méter szintkülönbség után úgy dönt, hogy inkább koszorút fon, alpesi virágokból. A többiek meghódítják a hegyet, egy eldugott sziklafolyosóban még havat is találnak. Az Amerikai Fiú másodszor lát havat életében. A Lány hollót etet a csúcson, mi sem természetesebb.
Ide vissza kell jönni, lelkendezik mindenki, az Amerikai Lány is bánja már, hogy kihagyta a havat. No de holnap Chiemsee-t terveztünk, csónakázás, aztán indulás haza, magyarázom.
Döbbent és kissé ellenséges csend. Haza? Máris? Nem maradhatunk még néhány napot? Zsuzsa megengedné!
Mogorván indulnak lefele, értik, persze, Apa dolgozik kedden, de akkor is. Szerencsére néhány agresszív alpesi tehén produkciója feledteti a bánatukat, lefele-úton bevezetjük a Kuzinokat a Mister X rejtelmeibe (Ne, Will Smith nem jó „Mister W-nek”;és Wiliam Shakespeare, Wily Vonka és Vivaldi sem!).
Házigazdánk újabb vacsorakölteménye ismét felerősíti a nyaralás meghosszabbítását kívánó, alulról jövő kezdeményezés népszerűségét. Persze, nem lehet, értjük, de akkor menjünk le még egyszer a tóhoz. Fagyi, sör, japán foci, sírás, ahogy dukál.
A másnapra beígért Chimsee-csónakázás jó idő miatt elmarad, pedig erre a programra Zsuzsa is velünk tart: mire kiérünk, a tóra joggal kitehetnék a „megtelt” – táblát. B-tervnek megfelel a helyi Kalandpark, a lelkes ifjúság három órán keresztül mászkál a fák közé épített akadálypályán. Ebéd egy tóparti kockásabroszos vendéglőben, aztán irány a kocsi.
Ami nem indul. Nem akar hazamenni ő sem, magyarázza a Kicsi. Valami leszívta az aksit, előzi meg a „maradjunk még”-lobbi térnyerését Apa. Pánikra semmi ok, nyolcan könnyedén betoljuk a kisbuszt, Zsuzsa még felvezet minket az autópályára.
Bécsig meg sem állunk. Jócskán alkonyodik, mire a Tévétoronyhoz érünk. A naplementét lekéstük, de egy fagyira azért beülünk még a forgó étterembe. Van némi disszonancia a környezet meg miköztünk, lestrapált, hangos nagycsalád a hófehér damasztabrosz mellett.
Aztán elcsendesedünk. Most mindenki mesélje el a két legjobb, és az egy legrosszabb élményét az útról, mondom, mikor kihozzák a fagylaltkelyheket. Protokoll szerint áhítattal kéne végighallgatni egymást, de az is elég, hogy a szokásosnál kevesebbszer dumálnak egyszerre hárman.
Két óra múlva hat alvó gyerekkel kanyarodunk a ház elé. Csend van, sötét. Ne keltsd még fel őket, csak üljünk le a diófa alá.
Hitted volna? Megcsináltuk.
Az előző részek:
Útikönyvek és térképek kedvezményesen:
