„A gyerekeknek ízleni fog. Nagyon finom az áfonya. Cukurkával” – teszi még hozzá, miközben önti bele a szatyorba a feketés-lilás bogyókat. (Bánhegyi Gábor erdélyi riportsorozata)
Titokban erre vártam az egész héten. Elképzelni nem mertem előre, mert egy álom teljesülését nem szabad elképzelni, hadd történjen az akkor és ott úgy. Az álmodás akarása ritka adomány lehet, ahány foszlányt őrzök, azt soha nem akartam megálmodni, úgy jött. Még hiányzik belőle sok minden, az árnyas terasz a ház oldalánál, ahol kellemes őszi délutánokon aranysárga hegyaljai bort kortyolgatánk barátainkkal, a nyugat felől beszűrődő nap sugarában megfürdetjük a metszett poharat, kedélyesen diskurálgatván régi szép időkről, megnemesült emlékekről, melyeket megérlelt kissé az idő.
Addig azonban beérjük azzal az álommal, ami immár kétségkívül beteljesül, megérkeztünk Farkaslakára. Ha nem sértek vallásos érzületet, ez az én Mekkám, okát nem tudom, miért. Otthon érzem magam Farkaslakán, amikor elhagyjuk a betonutat, ahol a kocsit hagyjuk. Innen gyalog kell menni, bármeddig tartson is az út. Reflexből köszönök minden szembe jövőnek, ezzel is jelezve, tíz év nem múlik el nyomtalanul a hegyaljai faluban, hová telepedtünk a városi panel hetedik emeletéről, ahol csak azt tudtuk, melyik lakásból kaptuk a csótányokat, de a fekete körmű férfi nevét azóta sem, mintha az számítana bármit is. Három tízemeletesben laktunk annyian, mint itt az egész faluban, de a liftbe szállva alig tudtam, itteni, vagy idejövő az útitárs. Fogadják a köszönést a legnagyobb természetességgel, a gyerekek előre köszönnek és jólesik megállítani az első szembejövőt, aki kalauzol csakúgy, mint a kissé lihegő fiatal nő, aki a völgyből felkanyargó utcáról keresztezi utunkat. Igazi poros utcák ezek, ahol a kapuk mögül kiszűrődő trágyaillatból pontosan lehet tudni, hol tartanak tehenet, hol lovat. Csinobli őrnagy rémlik fel, aki egy eligazításkor mondta: „Ez olyan biztosz elvtárszak, minthogy a tehénszar mindig lapjával eszik!” „Kivéve őrnagy elvtárs, ha olyan hideg van, hogy még a levegőben megfagy és élére talál esni!” – vágtam közbe meggondolatlanul. „Maga táposz honvéd elvtársz?” – nézett rám mosolyogva Csinobli őrnagy. A „Jelentem, igen!” – válaszra teljesen meg volt elégedve magával, hogy mennyire tévedhetetlenül kiszúrja az előfelvételiseket. Nem lettem ezredes, de erről talán volt már szó.
Jó ebben a faluban, ahol az építkezések határozták meg az utca vonalát. Emelkedik, lejt, kanyarodik, lebukik, kisimul, néhol kövezett, az öreg faluban nyoma sincs bitumennek, jó lenne hinni, szándékosan nem különítenek erre pénzt. Megfordul az egyik vanzáre (eladó) felirat láttán, öreg korunkra tán ide kéne költözni, hallgatni a darazsak zümmögését a körtefák körül, kivinni a majdani unokákat a havasi legelőre gyógynövényeket szedni, aminek az illata az egész tüdőnket eltöltötte a Békás-szorostól visszafelé megállva a hegy tetején. Elsétáltunk az úttól befelé, leültünk és szótlanul ülve csak arra gondoltunk, van, hogy valami nagyon szép és ez azok közül az egyik, és hogy most itt mi sokkal magasabban vagyunk, mint Magyarországon bárhol lehetnénk. Derék kutyánk a lábunk mellett feküdne, mert a német juhász ott fekszik, néha ránk néz, sétáljunk gazdi, és baktatnánk végig az emelkedő, lejtő, kanyargó poros, néha sáros utcán, ahogy Ronnie baktatott mellettem annak idején a Népkertben, vagy a Hollós-tetőn, „Figyelem magukat régóta és soha nem láttam még, hogy kutya és gazdája ennyire meghitt kapcsolatban lenne” – mondta egyszer egy ismeretlen, szintén kutyasétáltató ember a Népkertben, ennél nagyobb bókot soha nem kaptam. Eljátszom a gondolattal, költöznénk-e ilyen fagerendás házba, nem is sejtve, néhány héttel később egészen más okból egy írásomra reagálva újdonsült rajongóm maga is azt kívánja, költözzek Romániába.
Nem igyekszünk, lassan, ráérősen lépkedek abban a biztos tudatban, odaérünk, ott leszünk, hát legyen meg a várakozás apró feszültsége, a jó szorongások egyike. Kerítés mellől horgolt angyalkákat árusító nénike szólít meg, vegyünk tőle, ha már az alvég felől megyünk a házba. Számára egyértelmű, hová mehetnénk máshová, ha már idáig eljöttünk. Panaszkodik kicsit a konkurrenciára, akik a kis mellékutca torkolatában árulják a csergét, a lenvászon inget, a szőtt terítőket, az áfonyával színezett pálinkát. Jobbra fordulunk, ott a ház, annyira egyértelműen, hogy tábla nélkül sem mennénk tovább, hiszen mindaz, amit erről a házról tudni kell, az írva vagyon a Bölcső és bagolyban. Az olvasói képzelet egy kicsit nagyobbnak vélte, de ahogy szeme belakja az arányokat, pont akkorára zsugorodik össze, ahogy az megíratott. Van idegenvezetés, Tamási-rokon vezet körbe mindőnket, a kicsi szobában, ahol az egész család töltötte estéit, majd téltől nappalait is. Nem ismerem a többi látogató célját, nem is kell. Ági és Máté ösztönösen békén hagy, bóklásszak magamnak. Legjobban a csűr sarkánál érzem magam, az udvar és a kert határában, frissen kaszált széna illata érzik, mint korábban a hegy tetején. Rátámaszkodok a kerítésre, nézem a fák közül sejlő domboldalt és egyszerűen jó ott. Igyekszem a háziak enyhe kalmárszellemét nem figyelembe venni, talán ha a tornácon végigfutó szőlő előbbre járna az érésben, szemelnék róla, szépen bogyósodnak a levelektől árnyalt fürtök, nem a bor kedvéért futatták fel a gerendára, szemnek, szájnak egyaránt kedves. A szobában az a látogatókönyv, ami talán az egyetlen, amelybe beleírtam az elmúlt három évtizedben. Máshol ennek nem éreztem szükségét, itt annál inkább. Nem előre eltervezett mondatok, akkor jutottak eszembe és tetszettek is, hát mertem leírni. Az egész ház, az udvar, a csűr, a kert a fáival az agyamba égett, mégis úgy érzem, legalább egyszer visszatérek, akkor már egy kicsit az otthonosság érzésével, mert vannak helyek, ahová jó visszatérni az újdonság nem várásának megnyugtató érzésével.
Egy kicsit mintha megérezne ebből Jenő bácsi, aki gondnokként Tamási-rokon. Jó gazdaként szóval tart. Meséli szíves szóval, a jószágok fent vannak most a havasokon, majd őszre hajtják haza a juhokat. Amit mesél, egybevág azzal, amit Tamási Áron a Pásztorok ivadéka című novellájában ír. Talán még rá is lehetne kérdezni, a mostani pásztort is Gyurkagyörgynek hívják-e, mint akit akkor megválasztottak. Egymást alig ismerők között azonban a tréfa nem feltétlenül járja, meg aztán a novellabeli Gyurkagyörgy (aki kicsiny termete miatt kapta nevét) már aligha ezen a világon terelgeti a juhokat és készíti a szerződés fejében előírt ordákat. Jobb is a juhoknak ott fent, mert belátogat időnként a medve. Olyannyira, hogy innen a nyolcadik háznál végzett irtást a napokban. A medvelátogatásokat két nap múlva az onnan északkeletre lévő Gyergyócsomafalván Levente is megerősíti, bejárnak néha, az éhség kergetheti őket emberek közelébe. Nem beszédes állat a medve, pontos okot nem tudhatnak, meg hát kerülik is egymást, távolról szebb az ilyen barátság.
„Aztán farkas jár-e errefelé?” – kérdem, mire Jenő bácsi nemet int, majd a messziről jött vendégnek elmeséli a családi legendárium egyetlen farkaskalandját: „Édesapám legénykorától a testvérjével együtt az erdőn dolgozott egész télen, csak hétvégente jártak haza. Akkor se együtt, hanem úgy voltak egyezve, egyik szombaton az egyik, másszor meg a másik. Azon a szombaton édesapám testvérje volt a soros. A társával együtt el is indultak. Szépen taposott ösvény vezetett a falu felé. Egyszer csak szólt a társ, ő most kissé elmarad, a másik menjék csak tovább, majd beéri. Édesapán testvére így is tett, haladt tovább az ösvényen, amikor elejbe állt egy farkas. Kilépett az ösvényből, a farkas ugyancsak és megint elejbe állt. Visszaállt az ösvénybe, a farkas úgyszintén. Nem szólt az semmit se, csak állt meredten és nézett, szemlátomást nem volt megriadva a nálánál nagyobb embertől. Édesapám testvérje fogta a kézre valóját és a baltával odasújtott a farkas fejének. Az azonban úgy kapta el a fejszét, mintha csak egy gyenge kis vessző lett volna és félrehajította a szerszámot. Ekkor érkezett távolról az ösvényen az elmaradt társ, aki látta a veszélyt és hangosan kurjongatni kezdett. A farkas tán felmérte a túlerőt és odébbállt. Ez volt az egyetlen eset, amiről hallottam, hogy a farkas szembeszállt volna egy emberrel, mert úgy van az, hogy kerüli az embereket, ha csak módjában áll.”
Hazafelé menet a hegyoldali út mentén cigányasszonyok, férfiak és gyerekek jól beazonosítható, egyenletes távolságban árulják az áfonyát, a vargányát, a rókagombát. Fiatal cigányasszony nem a szemünkbe mondja a vödör gomba árát. Elkezdjük a játékot, kicsit lesrófolunk az árból. Pillanatnyi habozás nélkül egyezik bele, ez meghozza a kedvet, végül fele áron vesszük meg, de így sem bánják. Belecsípek a rókagombába, kicsit csípős. Szeretem, eddig csak a szemem kívánta, a hegyaljai piacokon ritka vendég, pedig a hegyek kínálják a gombákat, egyszer a Cirkáló-tanya mögött méter magas őzlábgombát találtunk, sokáig nem hittem, nem agyagmodell, csak a szaga győzött meg. Tovább csipegetem a rókagombát, amit a vargánya tetejére szórtak, illatuk betölti a kocsit, pedig az ablakot leengedjük, ha múlna az illat, feltekerném az ablakot. Az áfonyás cigányasszonyt a kanyarban látjuk meg. Drágának találtuk korábban az áfonyát, hát nem is ettünk még, most azonban eltölt minket a birtokolni vágyás érzése, ezért eszünk ágában sincs alkudozni.
„Igen finom gyümölcs ez” – rakja a marketinget a termék mögé a középkorú termetes asszonyság a zöld szoknya, sárga selyeming és piros kendő alól. „Száz betegséget gyógyít” – teszi még hozzá, hátha habozik a vevő. Kívül-belül mosolygok, miért nem hetvennyolc, vagy háromszáznegyvenöt. A hitetlenség felbátorítja az eladót: „Például a náthát”. Nincs kedvem kötözködni, ez nem ez a nap, bólintok, hogy a többi kilencvenkilencet már nem szükséges elsorolni, engem teljesen meggyőzött. Még elsorolja, milyen nehéz leszedni az áfonyát. Régóta állhat már így egyedül, kikívánkozik belőle a szó. „A gyerekeknek ízleni fog. Nagyon finom az áfonya. Cukurkával” – teszi még hozzá, miközben önti bele a szatyorba a feketés-lilás bogyókat. Hazaérve megfogadjuk a tanácsát. Ráöntjük a cukurkát az áfonyára és tényleg, így finomabb. Cukurkával.
Útikönyvek és térképek kedvezményesen:
