Néhány nappal ezelőtt egy húsz év körüli lányt találtak eszméletlen állapotban egy szűk utca buszmegállójában. Kórházba szállították, ahol ébredése után részletesen beszámolt arról, mi történt vele. A lány teljes nyugalomban nyilatkozott elrablásának körülményeiről és fogva tartójának döbbenetes kegyetlenségéről. (Kiss Nóra Titanilla írása)
Vallomásában a következőket állította:
„Mielőtt magával vitt, már ismert. Nem tudtam, de már kiválasztott magának. Mielőtt elcipelt a sötétségbe, azt mondta, én hívtam őt, én akartam, hogy eljöjjön értem, és ő csak teszi, amit tennie kell. Biztos voltam benne, hogy meg fog ölni. Az első találkozásunkra akkor került sor, mikor egyik reggel szokás szerint megkezdtem a napi robotot. Gyűlölöm a munkahelyem, mindig is gyűlöltem, csak azért dolgozom ott, mert kell a pénz, de nem akarok onnan nyugdíjba menni, és már biztos vagyok benne, hogy nem is fogok. Azon a reggelen is éppen azon tépelődtem, mennyire boldogtalan vagyok. Már jó ideje éreztem, hogy nem fogom hosszú távon bírni ezt a munkát. Nem is a munkát, inkább ezt az életet. Minden reggel rossz érzéssel keltem, a fogam is úgy mostam, mintha utána a halálra kellene mosolyognom. Kínszenvedés volt minden egyes napom. Úgy éreztem, elnyomom a valódi énem, és annak minden vágyát, hogy kipárolog belőlem az élet, és szép lassan megöregszem, mert gyáván megelégszem annyival, ami van, mert elhittem, hogy nem érdemlek többet. Kibámultam az ablakon, és boldog embereket láttam. Közéjük akartam tartozni. Csak ültem, nézelődtem, gondolkodtam, elvágyódtam. Jó ideje azon törtem a fejem, hogy hagyom az egészet, és belekezdek valami másba, hogy végre olyasmivel tölthessem az életem, ami igazán boldoggá tesz. Néztem a parkban futkározó gyerekeket, és tudtam, hogy fel kell mondanom, mert ez az egyetlen módja annak, hogy kiszabaduljak innen, hogy változtatni tudjak. És akkor láttam meg őt. Különös alak volt, eleinte nem is hittem, hogy engem figyel, csak azt láttam, hogy egy helyben áll, előre néz, mintha nem létezne a külvilág, és koncentrál. Aztán nem tudom, honnan, de egyszer csak tudtam, hogy engem néz. Mozdulatlan volt, merev, és végtelenül kitartó. Megbabonázott, vonzotta a tekintetem. Az eszemmel el akartam fordulni tőle, de a testem nem engedelmeskedett. A zsigereimben éreztem, hogy csakis miattam van ott. Meg sem tudnám mondani, mennyi ideig néztünk így farkasszemet, annyira kizökkentett a valóságból. Akkor kezdtem lassan magamhoz térni, mikor megéreztem a szemembe hasító fájdalmat. Hirtelen jött az érzés, és nem volt tartós. Apró, de annál kínzóbb szúrásként jelentkezett, aztán egyre sűrűbbé vált, míg végül éles, kitartó fájdalomfolyammá erősödött, és ő továbbra is csak nézett engem, megszállottan, míg én már alig bírtam nyitva tartani a szemem. Az ájulás kerülgetett, azonnal be kellett csuknom a szemem, a színek, a formák, a mozdulatok mind ellenségeimmé váltak. A valóság elviselhetetlennek látszott. Összeszorítottam a szemem, minden erőmet belefektettem ebbe a próbálkozásba. Abban bíztam, ha elég erősen szorítom, azzal sikerül kipréselnem a fájdalmat. Az idő megszűnt, nem tudom, meddig tartottam ki ezt a furcsa pózt, melyből végül a főnököm hangja rázott fel. Kinyitottam a szemem, homályosan láttam, de a fájdalom legalább elmúlt. Megkönnyebbültem, de csak egy pillanatra. Féltem, ha újra kinézek az ablakon, az alak még mindig ott lesz. Összeszedtem a bátorságom, kíváncsi is voltam, és kinéztem. Már nem volt ott. Forogtam körbe-körbe, kerestem őt, de semmi. A park rendje zavartalan volt, mintha mi sem történt volna. Igyekeztem elfelejteni ezt a furcsa reggelt, nem meséltem róla senkinek, még azt hitték volna, hogy megőrültem. Én magam is azt hittem. Inkább visszatértem utálatos életem utálatos munkájához, ahogy azután még jó néhány napon. Mire megfeledkeztem róla, újra megjelent, és nem tűnt el többé. Ott volt, akármerre mentem. Ha buszra szálltam, a megállóban figyelte, ahogy távolodom tőle. Ha sétáltam, felbukkant egy közeli sarkon. Ha dolgoztam, már nem is mertem az ablak felé fordulni, mert tudtam, hogy ott van. Mindig ott volt. Mindenhol. Hetek teltek el, és én nem tudtam, mitévő legyek. Senkinek sem mertem szólni, úgy tűnt, mások nem veszik észre az alakot. Csak rám volt hatással, mintha csak az én életemben lenne jelen, és a többi emberhez nem lenne köze, mintha még csak nem is abban a térben lenne, mint ők. Használható személyleírást sem tudtam volna adni róla, így nem is próbálkoztam a rendőrséggel. Nem volt arca, a formája is minden alkalommal másnak tetszett. Folyton nőtt. Minél gyakrabban láttam, minél mélyebbre kúszott be az életembe, annál nagyobbra hízott, de lehet, hogy az érzékeim vertek át, vagy csak elvesztettem a józan eszem. Egyedül a szemére emlékeztem, az mindig ugyanolyan volt. Metszően éles, fényes, lebénultam, mikor belém nézett. Végül megtörtént az elkerülhetetlen. Munka után, új szokásom szerint, egyenesen hazamentem. Nem is mentem, rohantam. A buszra úgy ugrottam fel, mintha az életem múlna rajta, és minden második perceben hátranéztem. Kerestem az alakot, és mindig megtaláltam. Kezdtem úgy érezni, hogy minden pillanatban velem van, hogy a részemmé vált. Nem értettem, hogy csinálja, hogy tarthatja az iramot velem, a busszal, az idővel. Képtelen voltam megérteni, hogy győzheti le a racionális világ összes szabályát, és mindezt csak azért, hogy engem halálra rémisszen. Nem tudtam, mit akar tőlem, de azt tudtam, hogy egyedül vagyok, amíg más nem látja őt. Nyilvánvaló volt, hogy ő az erősebb. Kétségbeestem. A busz befordult a kis utcába, amelyben lakom, csak annyi volt hátra, hogy leszállás után szapora léptekkel elérjek a lakásomig, fel a lépcsőn, be az ajtón, bezárni és kész. Aznap nem sikerült tovább jutnom a leszállásnál. A tömeg hátulról tolt, előröl húzott lefelé, mozdulnom sem kellett, csak hagynom magam sodródni a sietős testek áramlásában. Épségben kikeveredtem a leszállók közül, azonnal a megfelelő irányba fordultam, és akkor történt. Ott állt előttem, vészesen közel. Hatalmas alak nagy fényes szemekkel. Azok a szemek az őrületbe kergettek, és megint úgy tűnt, továbbra sem látja őt senki más, csak én. A földbe gyökerezett a lábam, nem volt menekvés. A tekintete megint belém hatolt, olyan mélyre, olyan erőszakosan, hogy már el sem lehetett választani az enyémtől. Az a furcsán vibráló fény a testem részévé vált. Bennem volt, majdnem egyek voltunk, épp csak az éberség utolsó vékony szála tartott még össze önmagammal. Nem akartam átadni magam neki, de nem volt választásom, abban a helyzetben el sem tudtam volna képzelni, hogy lehetne. A fájdalom megint ott volt a szemeben, még élesebben, mint korábban bármikor. A közelsége felerősítette az érzést. A tekintete szinte elvakított, elvesztettem az egyensúlyom, aztán semmi. Semmi más, csak a sötétség. Nem emlékszem rá, hogy elcipelt az utcáról, csak a fájdalom maradt meg. Egy koromsötét helyen ébredtem fel. Nem voltam leláncolva, sem megkötözve. Nem érzetem, hogy bármilyen módon is korlátozta volna a mozgásom. Szabad voltam, csak lélegezni volt nehezebb, mint máskor. Az életem mégis komoly veszélyben forgott, látnom sem kellett, hol vagyok, egyszerűen csak tudtam, és ami ezek után következett, maga volt a pokol. A kínok kínját éltem át, és közben a hajam szála sem görbült meg, láthatják, hogy egészben vagyok, de csak az ösztöneimnek köszönhetem, hogy nem haltam bele az fura alak szórakozásába. Fogalmam sincs, mennyi ideig voltam sötétben, csendben, hogy meddig nem történt semmi. Nem voltak hangok, sem mozgás. Csak én voltam és a gondolataim. Többször végigtapogattam magam, sérüléseket kerestem, de szerencsére nem találtam. A szemem sem fájt már, a sötétség kifejezetten nyugtatólag hatott rá. Az elmémre viszont a legkevésbé sem. Őrültebbnél őrültebb forgatókönyveket alkottam a fejemben, miközben eredménytelenül kiutat kerestem a sötétből, és mindegyik végén halott voltam. Fogva tartóm nem kapkodott el semmit, alapos munkát végzett. A semmiből bukkant fel a sötétségben is, váratlanul, pont úgy, ahogy azon az első reggelen. De ez alkalommal nem láttam a szemét. Nem érzékeltem az alakját sem. Most nem volt több puszta hangnál. Elviselhetetlen, monoton hangnál, amely folyton ugyanazt a néhány mondatot ismételte. Belesuttogta a fülembe, olyan nyomatékkal, hogy alig bírtam erővel megtartani magam. Leültem, mégis olyan volt, mintha lebegnék, nem éreztem magam alatt szilárd talajt. Mikor először megszólalt, süllyedni kezdtem a sötétben. Nyomást éreztem, de nem a testemben. A belsőmet nyomták a szavak, miközben az érzés kibírhatatlanná fokozódott minden egyes mondattal. Csak mondta és mondta, hogy az övé vagyok, és úgyis elpusztít, nem tehetek ellene semmit. Azt mondta, megeszi a lelkem, mert ő ezt csinálja mindig mindenkivel. Megállás nélkül beszélt, levegőt sem vett, és élvezte, boldog volt, hogy gyötörhetett. Talán nem is volt szüksége levegőre, nekem viszont annál inkább. Nem ért hozzám, mégis fojtogatott. A hangja lassan veszélyesebbé vált, és már tele volt kéjes izgalommal. A fülembe lihegett, az idegszálaim pattanás közeli állapotba feszültek. Kiszáradt a torkom, pedig egy árva szót sem szóltam. Képtelen voltam rá. Lebénultam, megbénultam, a testem szinte megszűnt, a belsőm vette át a hatalmat felettem. Szerettem volna megsüketülni. A szavai, akárcsak a szeméből áradó fény az elrablásom előtt, átmostak, belém költöztek, irányítani akartak, és ha hagyom magam, meghalok. Ha hagyom magam, ahogy akkor hagytam, mikor magával hozott, meghalok. Megvilágosodtam, de annál most több kellett. Erő kellett, hogy világosban tarthassam az elmém, mert ha a fejemben újra elsötétül minden, akkor végem. Tudtam, hogy ezen múlik az életem. A hang meg csak folytatta, nagyon közel volt, én mégsem éreztem őt. Leheletének nem volt hője, a testéből nem áradt illat. Ott volt, és mégsem. Csak egy őrült hang volt a fülemben, a fejemben, és egyre csak azt ismételte, ki tudja, meddig, hogy az övé vagyok, és felzabálja a lelkem. Tovább süllyedtem a semmiben, már csak annyi lélekjelenlétem volt, hogy emlékeztessem magam, ha most elhagyom magam, megöl. Tényleg megöl. Ha engedem. Egyre gyengébb voltam, csak az az egy gondolat tartott életben, hogy ha valahogy sikerül elterelnem a figyelmem a szavakról, és megszabadulnom a hangtól, akkor talán kiszakíthatom magam a sötétségből. Vagy ez, vagy a halál. Még mindig hallottam őt, tisztán és hangosan. Ez nem lehet, gondoltam, ebbe nem halhatok bele. Ha le akarom győzni, a saját eszközével kell megtennem. Azt kell csinálnom vele, amit ő tesz velem. Kántálni kezdtem, hogy nem félek tőle, csak magamnak, gondolatban, mert beszélni még mindig nem tudtam, hogy ne az ő hangjára figyeljek. Megállás nélkül ismételgettem, hogy nem vagyok az övé, hogy nem árthat nekem, hogy nem bánthat semmivel. Éreztem, hogy valami fel akar szakadni bennem, még több erőre volt szükségem. Gyenge voltam, de nem adhattam fel, folytatnom kellett, ő viszont már üvöltött. A hangja teljesen átjárt, de én csak a gondolataimra figyeltem. Be akartam fogni a fülem, de a kezem nem mozdult. Tehetetlen voltam, hiába erőlködtem. Ideje volt összeszednem magam, ez volt az utolsó lehetőség, hogy élve kerüljek ki onnan. Éreztem, képes vagyok rá, hogy úgyis túlélem, mert erősebb és okosabb vagyok nála, hogy hús-vér vagyok, míg ő csak egy hang, és csak addig van hatalma felettem, amíg hallom. Aztán egyszer csak, fogalmam sincs, mennyi idő elteltével, a szám végre megmozdult. Az adrenalin azonnal dolgozni kezdett bennem. Hatalmasra tátottam a szám, hogy megbizonyosodjak róla, nem csak képzelem, hogy működik, és a következő pillanatban, olyan hangosan, mint még soha életemben, már nem a gondolataimmal, hanem az igazi, hallható hangommal üvölteni kezdtem. Minél hangosabban üvöltöttem, annál biztosabban hittem, hogy legyőzhetem. Innen már nem húzhatott le a semmibe, erőre kaptam, miközben az ő hangja tompulni kezdett, már nem bántotta a fülemet, sem az elmémet, míg a saját hangom keményebb, határozottabb lett. Úgy visítottam, mint az újszülött, mikor világra jön. Csak ennyire emlékszem, hogy ezután mi történt, nem tudom. Itt ébredtem fel, ezen az ágyon, és emberek jöttek be, orvosok és nővérek, és megvizsgáltak, és kérdéseket tettek fel, értetlenül bámultak rám, azt hihették, sokkban vagyok, pedig nem. Olyan kipihentnek és frissnek éreztem magam, mint még soha életemben. Nem tudom, hogy mi történt az alakkal, nem tudom, hol van, azt sem tudom, én hol voltam, mikor vele voltam. Csak azt tudom, hogy én már nem félek tőle, és már nem is kell. Értem többé nem jön el. Tudja, ahogy én is tudom, hogy sokkal erősebb vagyok nála.”
A lány vallomása felborzolta a kedélyeket. Az ismeretlen tettest jelenleg is nagy erőkkel keresik.
5428 szépirodalmi mű kedvezménnyel:
