Néha a legjobb kislányok is rosszul érzik magukat. – [Méhes Károly meséje]
Kitkattal is ez történt.
Megtartották az első osztályosok év végi műsorát, ahol még dalolt, szavalt, és amíg mások szavaltak, sutyorogva vihogott a Bálinttal. De ekkor már fájt a füle. Legalábbis panaszkodott rá. Összeráncolta a homlokát, és a tenyerét a fülére tapasztotta. Mármint a műsor után.
Kicsit furcsa volt, hogy másnapra a fülfájásból hasfájás lett. Kitkat Anyukája és Apukája elnéző mosollyal vették tudomásul, hogy lánykájuk mi mindent ki nem talál, hogy ezáltal az utolsó tanítási napoktól megmeneküljön.
– A hajad nem fáj véletlenül, Kitkat? – kérdezte az Apukája, aki hajlamos volt mindenből viccet csinálni.
Viszont annak már fele sem volt tréfa, hogy délutánra Kitkat lázas lett. Még hozzá nem is kicsit, ebből is látszik, ha valamit nagyon akar, azt eléri. A lázmérő higanyszála 38,8 foknál állt meg, ami derekas teljesítmény. Amikor Kitkat Anyukája a telefonba egy ismerős doktornak csak annyit mondott, hogy igen, lázas, több, mint 38 fok a hőmérséklete, Kitkat a szomszéd szobából, elhaló hangon, de mégis ellentmondást nem tűrően kiáltott oda: – Harmincnyolc egész nyolc!
A klinikán alapos vizsgálat alá vetették. Nézték jobbról, nézték balról, a végén pedig egy különösen modern szerkezettel, amit ultrahangnak hívnak, végigpásztázták a belsejét. A hasában nézelődött a Röntgenes Doktornéni, a belek és az erek erdejében, halkan magyarázva, hogy a szürke gomolygásból melyik a nyirokcsomó és melyik az aorta.
Hümmögetett a Röntgenes Doktornéni, hümmögetett a Sebész Doktorbácsi, aki semmit sem bízott a véletlenre és holmi masinákra: csakis saját kézének tapintása alapján volt hajlandó ítéletet mondani. Az ítélet azonban úgy hangzott, nem tudni, Kitkatnak van-e vakbélgyulladása vagy nincs. Tényleg amiatt fáj a hasa, vagy csak rosszat evett és a belei tekeregnek, mint a részeg kígyók.
A döntés az lett, hogy a legbiztonságosabb, ha Kitkat éjszakára a klinikán marad, kap egy jó kis infúziót, és majd másnap kitalálják, kell-e műtét vagy sem.
Ó, Kitkat nem bánta egy csöppet sem a maradást!
Már rég szerette volna kipróbálni, milyen a klinikai élet. Két nagyobb testvére több kórházi kalanddal is dicsekedhetett, az egyiknek a homlokát, a másiknak az állát kellett varrni, ő meg nyolc éves korára is itt állt makulátlanul. Egy klassz kis vakbélműtét már igazán megjárt neki. Azzal lehet büszkélkedni.
Még ha a nem éppen kellemes hasfájás árán is.
Mert csupa kaland, ami azután jött.
Vérvétel!
Kicsit ijesztően hangzik – de Kitkatnak, aki már két disznóölésen is részt vett, és disznóbelet talicskázott az udvar hátsó részébe, ez meg sem kottyant.
Főképp annak az ajándéknak a tükrében, amit a nővérkétől kapott: jobb kézfejébe egy csövet kötöttek be, hogy ne kelljen minden egyes alkalommal böködni. Ez már nagyon előkelően nézett ki. Cső, géz, ragtapasz – hamisítatlan klinikai hangulat.
Hát még a folytatás.
Vagyis, folyatás.
Mert éjszakára, az Ügyeletes Doktornéni rendelése szerint, infúziót kellett kapnia. Az ifúzió egy állványon érkezett, műanyag tasakból víz színű izé csörgedezett egy hosszú műanyag csövön, aminek a végét a Kitkat kézfején elhelyezett másik csőbe dugták. És lassan csöpörgni kezdett beléje az oldat. Nagyon lassan.
Mint ahogy az éjszaka is lassan telt, de végül reggel lett megint.
A rossz hír az volt, hogy a láza hihetetlen módon visszaesett. Nem hogy 38,8 nem volt többé, hanem még csak hőemelkedése sem maradt, egy sima 36,3-mal adta vissza a hőmérőt a nővérnek. Ilyen lenne egy rendes beteg? El volt keseredve.
Szerencsére jött a hír, hogy délelőtt egy Másik Doktornéni is meg óhajtja tekinteni kis testének titkos belsejét az ultrahangos masina segítségével. Ott aztán nem lehet mellébeszélni.
– Kioperálják, ugye? – tette fel a kérdést Kitkat, a vakbelére értve.
– Nem kell azt elkapkodni! – felelte mindenki, az Anyukája, az Apukája és a nővérkék is, mintha csak összebeszéltek volna ellene.
Kitkat elhatározta, csak azért is megmutatja, hogy van vakbélgyulladása. Nem lehet, hogy tegnap óta hiába fáj a hasa, a semmiért!
A Másik Doktornéni, ha lehet, még hosszasabban vizsgálta, mi rejtezik odabent. Ő is elmagyarázta, melyik szürke paca micsoda, és kérte Kitkatot, szóljon, ha fáj, ahol nyomja.
Szólt is. Mit szólt: rikoltott.
– Fáj! Ott fáj! Nagyon fáj!
Túl sok hatása azonban nem volt a jajveszékelésének. A vizsgálat végén szépen letörölték a hasáról a zselatint, és megdicsérték, amiért ilyen ügyes kislány volt.
Kiderült, a Sebész Doktorbácsin múlott minden.
– Fáj? – kérdezte ő is a vizsgálóasztalon fekvő lánykát.
Kitkat érezte, hogy meg kell emberelje magát.
– Nagyon, de nagyon, de nagyon fáj! – közölte rögvest
– Tehát nagyon, de nagyon, de nagyon? – kérdezte enyhe mosollyal a Sebész Doktorbácsi, mint aki nem jól hallotta.
– Igen! – felelte Kitkat keményen, ellentmondást nem tűrő hangon.
– És hol? Itt? – és nyomott egyet a hasán a Doktorbácsi.
– Igen!
– És itt?
– Igen!
– Hát itt?
– Igen!
– Fáj?
– Nagyon! – mondta Kitkat, és még a hangja is síróssá változott.
A Sebész Doktorbácsi vágott egy grimaszt, csóválta a fejét. Még egy kicsit gyömöszölte a gyerekhasat, de már nem kérdezte, fáj-e?
Kitkat Anyukájának és Apukájának csak annyit mondott aztán:
– Teljesen puha a has, szépen tapintható. Én nem gondolnám megoperálni.
Kitkat dermedten állt.
A szüleit nézte, azok milyen hálásan vigyorognak a Sebész Doktorbácsira.
Hát ennyi, ennyi volt?
Minden hiába?
És a hasa? Hiszen fáj! Most is fáj!
Még jó, hogy Anyukájának és Apukájának is eszébe jutott a fájás.
A Sebész Doktorbácsi azonban, miközben szórakozottan irogatott egy papírra, amit végül lepecsételt, a következő magyarázatot adta:
– Előfordul az ilyesmi. A belek tekeregnek, nyomódnak egymáshoz. Huszonnégy, legfeljebb negyvennyolc órán belül elmúlik magától.
Elmúlik… magától…
Kitkat nem hitt a fülének. Sírva fakadt.
– Vegyék ki! Vegyék ki! – kiáltotta egymás után többször is.
Anyukája és Apukája ölbe vették a hüppögő nagylányt.
– Ne butáskodj, na. Kitkat, legyen eszed. Örülj, hogy nem lesz operáció. Nem olyan vidám dolog ám az!
– Vegyék ki! Vegyék ki! – sírta erre egyre hangosabban.
A Sebész Doktorbácsi most már nyíltan mulatott rajta.
– A fájdalmat vegyék ki! – kiáltotta végül Kitkat.
– Jól van, jól. Maradjanak még megfigyelésen délutánra is – gyezett bel az orvos. És sorolni kezdte: – Infúzió. És kapja a csillapítót. Emellett szigorú diéta. Tea, semmi más. Ki kell ürüljenek a belek. Akkor jobb lesz.
Ó, micsoda délután!
Minden percét ki kell élvezni, mert aztán kíméletlenül hazaküldik. És nem lesz rajta egy milliméternyi vágás sem, a kézfején ejtett tűszúrást sem lehet majd látni akkorra, amikor megint suliba megy. Mesélhet csak, mesélhet egy délutánról, egy estéről, egy éjszakáról és egy délelőttről, amit a klinikán töltött. Reménykedve, hogy csak kiveszik a vakbelét, mint más rendes betegnek. Közben meg, tessék, már a hasfájást is alig érzi.
A Nagy Gyermekenciklopédiát bújta az utolsó órák során, míg a karját odaadóan nyújtotta az infúziós csőnek, és néha kortyolt egyet a diétás teából. Már oly sok mindent tudott az emberi testről. Olyan szavakat ismert, mint a neuron és a pajzsmirigy.
Amikor az Ügyeletes Doktornéni kivette a kezéből a branült, és arcát megpaskolva azt kérdezte, mi lesz belőle, ha nagy lesz, Kitkat rávágta:
– Orvos! Gyerekorvos. És mindenkit jól megoperálok, aki kéri!
Mesekönyvek az Írók Boltjából 
