Attól a naptól kezdve az ujj mindennap beszélt hozzá, esténként mesélt neki, késő éjjelig maradt. Soha olyan izgalmas történeteket nem hallott még. Egy nap azonban az ujj figyelmeztette, ha nem írja le a meséit, többé nem jön vissza hozzá. Az író megijedt…- bemutatjuk Kiss Nóra Titanilla novelláját.
Nagyszerű író volt. Kivételes tehetség. Sikeres, elismert, boldog. Mindent az ujjának köszönhetett. Annak a bizonyos hatodik ujjnak a jobb kezén, a kisujja melletti kisujjnak. Senki sem hitte el, hogy abban az ujjban van a tehetsége, hogy éjjelente onnan jön az ihlet, de ő tudta, már egészen korán, még gyerekként, mikor az első történetét megírta, és a tanárnő azt mondta, ebből a gyerekből még nagy író lesz egy nap. A gyerek írt, akár egy megszállott, és nőtt, míg eljött a nap, s valóban a nagy írók közé emelkedett. Merész történetei, egyedi stílusa példa nélkül álltak, s állnak a magyar irodalomban a mai napig. De a kisujj… az már nincs meg, s az író most kétségbeesett, vigasztalhatatlan, és azt mondja, pótujj kell neki, talán azzal még működne a dolog, talán ha lenne ott valami, ami egy kicsit is hasonlít az eredetire, még menne az írás, akkor is, ha hazudik magának, ha tudja, a mesterséges anyagból készült kis testrészben nincsen csoda, abba nem jut varázslat, mint az igaziba, de az érzés, hogy ott van, legalább nem veszne el, és akkor még talán sikerülne leírni egy két mondatot, elkezdeni és befejezni néhány történetet, melyeket még a baleset előtt kapott az ujjtól, de leírni már nem volt ideje, mert a kamion letolta az útról, és a kórházban már nem tudták megmenteni az ujjat. Bár veszett volna oda egy az egyben! Még az is jobb lenne, halottnak lenni, mint úgy írni, mint bárki más, olyannak lenni, mint a többi író.
A felesége hiába vigasztalja, meg sem hallja. Van, hogy elviselhetetlen dühroham tör rá, s olyankor arra a kéri a feleségét, semmisítsen meg minden történetet, amelyet valaha is írt az ujjból, máskor rimánkodik, hogy olvassa fel őket, hátha akkor visszatér valamennyi az ujj hatásából. Mire a feleség az első történet végére ér, már könnyezik, a második végét már hallgatni sem bírja, a harmadikat, könyörög, inkább el se kezdje. Oda a tehetsége, oda az élete. Tíz ujja van, mint a többi írónak.
A pszichológus azt mondja, ez még jó is lehet, ez egy új esély, hogy írni kezdjen. Új emberként új történeteket, talán megírhatná az ujj történetét is, de az író nem akarja, túl fájdalmas lenne az a sok emlék, és úgysem hinne neki senki. Kinevetnék, azzal vádolnák, hogy hazug, hogy ezzel a koholmánnyal igyekszik az érdeklődés középpontjában maradni, de valójában már semmit sem tud ajánlani, már nincs tehetsége, ihlete, még a saját történetét sem lenne képes megírni az ujj nélkül, mert a szavakat, a mondatokat mind az ujjtól kapta.
Az első éjjelen, mikor az ujj beszélt hozzá, megijedt tőle, azt hitte álmodik, aztán arra jutott, hogy csakis bolond lehet. Tíz éves sem volt, még nem értette pontosan, mit jelent bolondnak lenni, de az idős szomszédra, aki nap mint nap a ház előtt állt, és várt valakire, akinek a nevére ugyan nem emlékezett, de azt tudta, hogy a nyolcas busszal jön, vagy ha azt nem éri el, legkésőbb a délivel megérkezik, mindenki azt mondta a környéken, hogy bolond, míg meg nem halt, aztán elfelejtették.
Attól a naptól kezdve az ujj mindennap beszélt hozzá, esténként mesélt neki, késő éjjelig maradt. Soha olyan izgalmas történeteket nem hallott még. Egy nap azonban az ujj figyelmeztette, ha nem írja le a meséit, többé nem jön vissza hozzá. Az író megijedt, az ujj volt az egyetlen barátja, nem engedhette meg magának, hogy örökre elveszítse. A többi gyerek csúfolta miatta, hozzá sem értek, nem fogták meg a kezét, undorodtak a felesleges ujjtól, de volt aki csak attól félt, ha megérinti, az ujj a kezében marad.
Az író megígérte az ujjnak, hogy minden szavát leírja, kérlelte, hogy maradjon vele. Gyerekként úgy gondolta, az ujjnak bűntudata van miatta, mert ő az oka, hogy egyetlen barátja sincs, és ezekkel a történetekkel akarja kárpótolni a szomorú kisfiút, akinek élénk fantáziája korán megmutatkozott ugyan, de hogy író legyen, arra az ujj első megszólalásáig nem is gondolt. Addig gyűlölte az ujjat, szégyenkeznie kellett miatta, télen nem tudott kesztyűt húzni, folyton fázott, és titokban arra vágyott, fagyjon le az ujja. De az ujj élénk volt, mozgott, akár a többi, és egy nap megszólalt.
A tanárnő nem értette, miről szól a történet, annyira szokatlan volt egy gyerektől, annyira érett volt és felnőttes. Mintha születése óta az írás mesterségét gyakorolta volna. Az irodalom kis Mozartja néhány év késéssel. Az író sem értette, mígnem az ujj végül beavatta a titkába. Születésük óta figyelte a világot, gyűjtötte az információkat, azokból történeteket faragott, majd kiszínezte őket, s mikor az író készen állt, átadta neki minden meséjét, minden tudását.
Az író csak a feleségének mondta el, még az első találkozásukkor. Ő volt a bizonyítéka, hogy nem őrült. Senki sem menne hozzá egy őrülthöz, a felesége mégis megtette, vagyis az író nem őrült.
Az első sikere korán jött, s mint mindig, az ujjtól származott. Sorra írta a sikertörténeteket, novellákat, regényeket. Egy nap arra kérte az ujjat, mondjon neki verset, de az ujj nem rajongott a líráért, megtagadta a kérést, mondván, ő csak mesélni szeret, és azt úgy tudja, ahogy senki más, az író ne legyen telhetetlen, ő már így is épp eleget adott neki.
Sikeres íróként hatodik ujja már nem okozott fejtörést, senki sem hozta szóba, már nem nevettek rajta, és úgy tűnt, ezzel az ujj vezeklése is a végéhez ért. Voltak napok, amikor nem volt kedve mesélni, ilyenkor összevesztek, a felesége alig bírta kibékíteni őket, de túl szoros volt köztük a kapcsolat, túl mély a szeretet, és írni is csak együtt tudtak, így egy kis huzavona rendre kibékültek.
Az író óvta az ujjat, speciális kesztyűt készíttetett, nemcsak hatujjas volt, hanem rendkívül meleg is, minthogy az ujj nem tűrte a hideget. Az első külön neki készíttetett kesztyűt nem találta elég melegnek, megfázott, betegen pedig nem mesélhetett. Olyankor az író is beteg volt az ujjal együtt, de próbált erős maradni, hogy az ujj is gyorsabban gyógyuljon.
Mikor könnyelműen mégis kikotyogta egy interjúban, senki sem hitte el a történetet. Arra kérték, beszéltesse az ujjat, kérdezzen tőle valamit, mert majd meghalnak, hogy hallják a hangját. Vegye rá, hogy mondjon nekik is mesét, esetleg használja ki ezt a nagyszerű lehetőséget, és árulja az ujj történeteit ihlettelen íróknak, de az író felháborodottan visszautasította, egyenesen kikérte magának, hogy kérdőre vonják. Egy művészen nem lehet számon kérni az ihletet, és különben sem így működik a dolog. Ők nem tudhatják, mert nem ismerik az ujjat, de az ujj csak a nap végén szólal meg, addig pihen, hiszen neki is szüksége van a pihenésre, amennyit mesél, nem bírná nélküle. Ráadásul az ujjnak szabad akarata van, az ujj önálló személyiség, nem ő parancsolgat neki. Nem, az ujj nem ugrik a füttyentésre, az ujj önálló döntéseket hoz, s mivel sokkal az író tartozik az ujjnak, tiszteletben tartja a szokásait, s a különleges napirendjét.
Mihez kezd most nélküle? Az ujj volt a mindene, az élete, az ihlete, a tehetsége. Nem akar az az új ember lenni, akiről a pszichológus beszélt, sőt a pszichológushoz sem akar többé visszamenni, először is csak a felesége kedvéért ment el, mert a nő már nem bírta tovább a kitöréseit. A többi író csak ír, és ír, biztosan fellélegeztek, most, hogy neki végleg befellegzett. Miről is írhatna, honnan merítene ihletet? A keze fájni fog, míg a seb gyógyul, nem lesz képes gépelni, kézzel írni főleg nem. Az ujj nélkül nincs is értelme. Az ujj ismerte őt, az ujj szerette, azért adta neki azt a sok történetet, azért tette sikeressé.
Mikor a kötés végleg lekerült a kezéről, a felesége ott volt vele, a másik kezét szorította, s közben az író arcát nézte, ahogy a kétségbeesés és a lemondás elterül rajta. Egyetlen kisujj, mellette semmi. A seb szépen összehúzódott, az öltéseket már kivették. Az orvos azt mondta, ott mindig érzékenyebb lesz, különösen télen, mire az író elsírta magát. Az orvos megveregette a vállát, azt mondta, túléli, aztán kiment a kezelőből, mást nem tudott mondani.
Az író napokig nem evett, remélte, hogy éhen hal. Az ujj után akart menni. Szegényt még el sem temethette, nem vehetett tőle végső búcsút, még egy utolsó pillantást sem vethetett rá.
Hónapok teltek el írás nélkül, az író már nem is érezte magát írónak. A felesége könyörgött, hogy ragadjon tollat, de minél inkább kérte, annál inkább felbőszítette. Az író végül némasági fogadalmat tett. Ha az ujj nem beszélhet többé, ő sem fog. Milyen jogon él ő, míg az ujj halott? Nincs igazság. Ők összetartoznak, neki is vele kellett volna mennie. A felesége megelégelte a dolgot, ez már több volt a soknál, egy gyerek gyorsabban fogja fel és lép tovább, ha trauma éri. Az író elengedte a füle mellett minden szavát, nem érdekelték az észérvek, elege volt a feleségéből, egyedül akart lenni, az ujj nélkül már így is magányos volt.
A felesége másnap összepakolt és elhagyta, neki erre nem volt szüksége, fiatal volt még ahhoz, hogy erre áldozza az életét. Az ujjat sosem szerette, s mikor az író elvesztette, azt remélte, végre visszakapja a férjét, az ujj mégis bizonyos értelemben magával vitte. Sosem gondolta volna, hogy sajnálni fogja az ujjat, hogy ha már nem lesz, de így volt, hiányzott neki az ujj, s hiányzott neki a férje is.
Az író magányában feloldotta a némasági fogadalmát, s magában beszélt társaság híján. Gyakran gondolt a bolond öregre, s minél öregebb lett, annál jobban megértette. Az évek múlásával elszegényedett, kevéske nyugdíjából éppen csak megélt. Hallotta, hogy a felesége újra férjhez ment és gyerekei születtek. Neki nem lett volna ideje gyereket nevelni, az ujj egyébként is féltékeny lett volna.
Ősz haja már majdnem mind kihullott, fogaiból is bőven vesztett már. A teste gyenge volt és fáradt, de minden kínja ellenére a legjobban továbbra is, még annyi év után is az ujj elvesztését fájlalta.
A mindennapos csendben, ha lehunyta a szemét, olykor hallotta még az ujjat, hallotta még a sok régi mesét. Sírva beszélt az ujjhoz, most ő volt a mesélő, és elmondta neki halványuló élete történetét attól a naptól kezdve, hogy az ujjat elvesztette. Az ujj nem felelt, mintha nem lett volna kíváncsi egykori tanítványára. Nem szólt semmit, még egy sóhajt sem hallatott.
Egy téli reggelen az író jobb keze lüktetésére ébredt. Az ujj helye lüktetett. Remény járta minden porcikáját, az ujj talán így üzen neki. Telek múltak el anélkül, hogy az ujj helyén bármit is érzett volna, s idővel kezdte azt hinni, az orvos csak nyugtatásképp mondta, hogy mindig érzékeny lesz, hogy elhitesse vele, ilyen módon kapcsolatban maradhat az ujjal. A kéz szünet nélkül lüktetett, bedagadt, elkékült, de nem bánta, édes fájdalom volt ez. Az ujj jele volt, az ujj szólította magához.
Nehéz léptekkel az éjjeliszekrényhez botorkált, s lassan kihúzta az alsó fiókot. Könnyes szemekkel emelte ki a hatujjas kesztyűt, leporolta, s egy remegő, boldog mozdulattal a jobb kezére húzta.
Kényelmesen ült a fotelban, s csukott szemmel máris ábrándozott. Emlékezett és várt, mert már tudta. A lüktetés egyre szaporább, egyre fájdalmasabb volt, aztán hirtelen megszűnt.
A tízujjú író ernyedten nyúlt el a fotelban, mosolyogva, boldogan, holtan.
Az illusztrációs fotót Podmaninczky Szilárd készítette a Giananda Alapítvány szoborparkjában 2005-ben.
