Mikor még a könyv elején jártam, úgy akartam kezdeni ezt az írást, hogy „bár egy kritikusnak nem illik kritikátlanul lelkesednie, én most mégis ezt teszem, világgá kiáltva örömömet, miszerint Jehujjahéj!, sőt Ihajjadecsuhajja!”. – [Böszörményi Gyula könyvkritikája]
Csakhogy már nem a könyv elején járok, mi több, sikeresen elolvastam mind a 256 oldalt, s bizony a kezdeti lelkesedésem némileg megcsappant.
Lássuk a tényeket. Az Agave kiadó bevállalós társaság, ezt már korábban is írtam róluk. Szigorúan a saját, legtöbbször megbízhatóan jó ízlésük szerint válogatnak a szerzők és művek között, olyan olvasmányokat helyezve az igényesebb szórakozásra, sci-fi-re, urban fantasy-ra és hasonló történetekre vágyó olvasók elé, melyek legjava után én bizony cuppogtatva szoktam lenyaldosni mind a tíz könyvtartó/lapozó ujjamat.
Tessék, hát most is mit adtak ki? Na mit?! Egy eddig csak kisszámú ínyenc által ismert és szeretett magyar szerző népmesei alapokra épülő urban fantasy regényét! Ez bizony abszolút kockázat, hisz csekély a remény az átütő sikerre. Még akkor is az, ha maga az adott regény kirobbanóan jó, mivel – és ez köztudott, bár szemérmetesen elhallgatott tény! – a magyar SF és fantasy olvasók legtöbbje annyira sznob, hogy az már szellemi környezetszennyezésnek minősül. Na mindegy, ez legyen az Agave baja – én csak tisztelni tudom őket a bátorságukért.
László Zoltán író. Tessék megjegyezni ezt a nevet (és később sem összecserélgetni a vezetéket a kereszttel, meg hasonlók), mert érdemes! Az 1977-ben született, jelenleg újságíróként és informatikusként dolgozó szerző most megjelent Egyszervolt című urban fantasy-ja (számos elbeszélés mellett) már az ötödik önálló kötete. Eddigi művei (Hiperballada, Nagate, A keringés – e művéért 2008-ban Zsoldos Péter-díjat kapott! –, Nulla pont), mind a cyberpunk, az urban fantasy és a sci-fi műfajába viszik el az olvasót. László előszeretettel játszik az alternatív történelem, a „mi lett volna, ha…” kérdésével (Hiperballada című regényében pl. a hidegháborút a Szovjetunió nyerte, így Budapesten nem Horthy, hanem bizony Kádár szobor állíttatik!).
Az Egyszervolt olyan történet, amit olvasva én bizony az ötvenedik oldal környékén így szisszentem fel: „Tessék, hát nem elírta az orrom elől!” Mert hogy jómagam, valamint kedves kollegáim, Szélesi Sándor és I. M. Brod már évekkel ezelőtt azon morfondíroztunk, milyen jó is volna olyan regénysorozatot írni, mely egy afféle Magyarországon játszódik, ahol népmeséink hősei, mellékszereplői, szörnyei és csodalényei teljes természetességgel élnek közöttünk. Ahol a hétfejű sárkány a vasöntödébe jár melózni, tökéletesen új értelmet adva az „olvasztár” kifejezésnek. Ahol a kőbányai kricsmi keménykötésű bányásztörpék ökölcsatájától hangos, a „legkisebb fiúk” külföldi hegyen-völgyeken végzett tanulmányait külön törvényben szabályozza a Parlament, és a női életmódmagazinok tulajdonos nagyasszonya nem más, mint maga Lúdvérc újgazdag exbanya.
Ötletünk akkoriban sajna hamvába holt, így külön öröm volt számomra László Zoltán Egyszervolt című regényével találkozni.
A történet viszonylag egyszerű. Adva van a mai, mindenki által ismert Budapest – és mögötte (mellette?) egy olyan kiterjedése a létezésnek, amit csak a (hamuban sült pogácsa által) beavatottak, a különleges képességekkel születettek, s tán a bolondok láthatnak. Minden mesének, regének és mondának van valóságalapja! László ebből a gondolatból indul ki, mikor egy olyan fantáziavilágot tár elénk, ahol a magyar népmesék szereplői köztünk élnek. Az óriás és az általa elrabolt (inkább csak elcsábított, ám soha ki nem szabadított, s így végül rózsaszín bojtos papucsában csoszogva zugivó) neje, a mindent elnyelő kisgömböc, és a hétfejű sárkány leszármazottai mind itt vannak velünk, a 21. század Budapestjén!
László fiatal főhőse a meglehetősen fura hangzású Karsa Harlan névre hallgat, s egy fővárosi kórház patológiai osztályának (magyarán: hullaház) adminisztrátora. Ha ez még nem volna elég a balsorsból, ráadásul szegény feje árva, akit kisgyerekként a Balaton környékén találtak meg, s dugtak nevelőotthonba, ahonnan aztán túlkorosként szabadult. Harlan nem emlékszik arra, honnan jött, kik voltak a szülei… Sőt, olykor arra sem, hogy mi történt vele előző nap, mivel – ha nem is túl gyakran – néha-néha különös emlékezetkiesések törnek rá.
A regényben rajta kívül megismerkedhetünk még a hivatásának élő Faragós (miért kell a neve végére az a kissé zavaró „s”?) Ella rendőrnyomozóval, valamint egy Tótfalusi Réka nevezetű leányzóval, aki – menekülvén megkeseredett, s ezért szélsőjobbra csúszott főiskolai történelemtanár apja rovásírás-mániája elől – a „halálvágyó” dark-gothic szubkultúrában próbál önmagára találni. Bár e három figura László regényének főszereplője, az író rajtuk kívül egyre-másra jobbnál-jobb karaktereket villant elénk Vágó, a bürokrata (tökéletesen megformált, zseniális alak!), Majer néni, az alsó szomszéd, vagy épp a tolószékes csöves személyében. Ahogy ezek a szereplők felbukkannak, beszélnek, cselekszenek, az maga a fantázia színpompás tűzijátéka.
Mint már írtam: az Egyszervolt olyan alter-urban fantasy, mely a magyar népmesékre építi önmagát, s ezt László annyira finom, már-már légies könnyedséggel oldja meg, ami kifejezetten elegáns. Nem nyomja az olvasó képébe a kisgömböc, az óriás felesége, a hétfejű sárkány párhuzamokat, és nem erőlteti ránk ezek felismerését sem. Tökéletes arányérzékkel szőve a szálakat hiteti el velünk, hogy a messzi-messzi múltban született legendák és mondák szereplőinek ma élő leszármazottait látjuk (nem úgy, mint a kissé erőltetett Grimm című tévésorozatban, mely ugyanezt az alapötletet igyekszik eladni, csakhogy meglehetősen vér- és izzadságszagúan).
László történetének erénye, ám egyben hibája is, hogy erősen magán viseli Neil Gaiman Amerikai istenek című regényének lenyomatát. Nem azt mondom, hogy utánzat (annak sajnos gyenge volna), de itt-ott bizony jobban emlékeztet rá, mint az ildomos. A másik „előd”, kinek stílusát, poentírozását, szituációs és dramaturgiai megoldásait tetten lehet érni az Egyszervolt-ban, az nem más, mint az Agave kiadó másik sztárszerzője (nagy kedvencem), Christopher Moore. A sziporkázóan szellemes Biff evangéliuma, vagy a vérlázító módon mulattató vámpír-trilógia (Vérszívó démonok, Totál szívás, Csak egy harapás) amerikai szerzője épp úgy a valós és fantáziavilágban egyaránt elveszett, rémült, összezavarodott, kissé ostoba, de élni (még holtában is) szerető kisembert szokta megmintázni, mint ahogy László tette ezt Karsa Harlan esetében. A Moore-karakterek állandó nőhiányban, szerelmi sóvárgásban és kisebbrendűségi komplexusban vergődő figurái egyértelműen Harlan irodalmi ikertestvérei. Ettől függetlenül a könyv karakterei között számos eredeti fazon akad, akikről még és még és még többet szeretnék olvasni.
Hogy a kezdeti lelkesedésem miért hűlt ki mégis? Nos, a regény írása közben László Zoltán a blogján rendszeresen beszámolt róla, hogy is áll épp a regénnyel. 2012 novemberében ezt írta: „Már túl vagyok rajta, de ennél a regénynél sem tudtam elkerülni a félidős pánikot. Ahogy az írók jó részénél, nálam is kábé ekkor jön el az a pont, ahol egyszerre csak úrrá lesz rajtam az érzés, hogy az egész nem jó; nem arra megy, amerre kéne…”. Hát igen, sajnos utólag úgy tűnik, hogy László ezt bizony jól érezte. A regény kb. a 200. oldalig volt képes állandó feszültségben tartani, ám attól kezdve a szöveg hirtelen leromlott. Egyrészt megsűrűsödtek a suta, rossz szórendű, botladozó mondatok. Másrészt, ahogy a főhős és társnői (ki így, ki úgy) elhagyták a fővárost, hogy a Balatonhoz utazzanak, a történet hirtelen leült, szétmállott, érdektelenné és már-már fantáziátlanná lett. Mintha a szerző úgy érezte volna, hogy „na, innentől engem ez már nem érdekel, csak essünk túl rajta”. A tihanyi visszhang tündére lett ennek igazi áldozata, mivel az ő karakterébe már semmi spiritusz nem jutott: maga a megjelenése is szinte értelmetlen. Ugyanígy Transzóperencia rejtett világa is vérszegényre, fakóra, logikai buktatóktól hemzsegőre sikeredett (nem részletezem, spoiler lenne!).
Az azonban mégis tény, hogy László Zoltán Egyszervolt című regénye nálam a „na végre” kategóriába tartozik. Magyar történet, mely épp csak egy picikét rosszabb minőségű, mint a legjobb nyugati urban fantasyk. Sok, egyre több ilyen felszabadult, szellemes, fordulatos, laza hazai regényre volna szükség, ami nem akar mindenáron tanítani, viszont „ezerrel” képes szórakoztatni. Ha jön a folytatás – és úgy tűnik, jön: legalábbis a regény utolsó sorai számomra ezt sugallják –, én biztos az olvasói között leszek.
Portré: GALAKTIKA
Borító: Szabó Levente
Felelős szerkesztő: Csurgó Csaba
Korrektor: Borbás Veronika
Agave Könyvek, 2013
256 oldal
Kötés: papír / puha kötés
ISBN: 9786155272240
Ára: 2980Ft helyett az Írók Boltjából rendelve csak 2 682 Ft
