Amikor Kati röviddel utánam lekattintotta a villanyt, mondván, hogy nemsokára kilenc, amikor úgyis körbejárnak, ellenőrizni, hogy mindenki lefeküdt-e, és végre sötétség borult a szobára, úgy éreztem, egész nap erre a sötétre vártam. Fölöttem, az ablakból bevilágított az utcalámpa narancssárga fénye, csíkosra festette a függönyt, mint a Király utcában, mielőtt kiköltöztünk volna. Itthon vagyok, futott át rajtam az egyszerre rémisztő és elégedettséget keltő gondolat. – Evellei Kata írja az Apokrif vendégnaplóját a Librariuson.
A barna szoknya látszott még a legsemlegesebbnek. A barna szín megnyugtató, de legalábbis ismerős, olyan semmilyen szín, hozzám tartozott. Talán túlságosan is: mintha burkot vont volna közém és az osztály közé. Szívesebben vettem volna az egyenköpenyt, lehetőleg fehéret, hozzá a halk, rugalmas gumipapucsot. Szeretem, ha világosan megállapítják a szabályokat, hogy ne maradjon tér az önálló erőfeszítés számára, amely minden pillanatban kudarcot tartogathat: a személyiség, a képességek, az ízlés kudarcát. A fehér köpeny és a hangtalan papucs azonban csak az orvosoknak és a nővéreknek (mind férfiak voltak) járt ki, akik viszont nemtörődöm módon, sietve slattyogtak bennük végig a folyosón. Könnyen tehették: beleolvadtak a környezetbe, sokkal inkább, mint én vagy bármelyik beteg, aki saját vagy valaki más akaratából megmaradt az utcai ruhánál, és ez már önmagában lehetetlenné tette, hogy észrevétlenül húzzák meg magukat.
A barna szoknya adta tehát a ruhatáram alapját. A többit – topok, melltartók, bugyik, a zöld kordbársony kabátom – gondos mérlegelés alapján pakoltam be a kisbőröndbe, mintha gólyatáborba készülnék, ahol az öltözködés mint a társas készségek és a személyi vonzerő érzékeny jelzőkészüléke méretik meg, és az elkövetkező három év életminőségéért lesz felelős. Ismerős érzéssel húztam be a cipzárat: ilyen fogott el az osztálykirándulások előtt is. A túl sok hely, a túl sok szabadidő, a túl kevés rend előérzete, és a nyomukban föllépő kétségbeesett kapálózás. A légritka tér, amelyhez legalábbis hegymászónak kellett volna születnem, de mindenképp olyasvalakinek, aki nem ismeri sem a tériszonyt, sem a beilleszkedés kényszerét és utálatát. Anyám pénzt is adott: a betegek, amikor a főorvos úgy látta, a hétvégéken kívül, amikor a családjuk vigyázott rájuk, kijárási engedélyt kaphattak egy fél napra, amikor vásárolni mehettek, vagy meglátogatni valakit. Nekem nem fog kelleni ilyen engedély, könnyebbültem meg. Legalább ez nem.
Nyolc óra után négy perccel léptünk be a kapun. Hiába indultunk el korán, a kőbányai úti forgalom a szokásosnál is rosszabb volt, a kórház környékén pedig képtelenség volt parkolóhelyet találni. Amikor elhaladtunk a portásfülke előtt, a kék egyeninget viselő, csaknem két méter magas férfi udvarias mosollyal állta el az utunkat. Anyám arcán föltűnt a hasonlóan barátságos mosoly, amely finoman tudatja a szembenállóval, hogy veszélyes terepre tévedt. A férfi azonban láthatólag elemében érezte magát. Anyámat figyelemre sem méltatva hozzám fordult: világosan megérezte, hogy kire kell ráijeszteni. Kijárási engedély nélkül senkit nem engedhet be este nyolc után, sajnálja, korábban kellett volna gondolkodni. Amikor befejezre, rám nézett, tehetetlenül széttárta a karját. Dadogni kezdtem, a bocsánatát kértem, csak erről a mostani alkalomról lenne szó. Ő is sajnálja. Nézett rám. A tenyerem elkezdett izzadni, nem akartam rögtön az elején szabálytalanságot elkövetni, nem akarom, hogy többé ne bízzanak meg bennem, hogy innen is kidobjanak. Hátrafelé tapogatóztam, de nem volt fal, amelyhez hozzá tudtam volna simulni, se fogódzó. Ez így nem lesz jó, máris a sírás határán állok, pedig megfogadtam, hogy nem fogok hisztériázni.
Halványan észleltem, ahogy anyám dühösen szóra nyitja a száját, hogy túlbeszélje a portást. Hajtogatták a magukét, én legszívesebben megrángattam volna anyám blúzának az ujját, hogy hagyja abba, nem kell, menjünk haza, kérlek, nagyon kérlek. Mozdulni se bírtam. A férfi végül engedett, éreztetve, hogy érdemtelenek vagyunk a védelmére: egyikünk egy erőszakos hárpia, a másikunk gyáva féreg. Túljutottunk. Anyám erősen megragadta a kezemet, és elrángatott a belső épületek felé. Sohasem szabad engedned, hogy valaki ennyire kiborítson, vetette oda a foga közül. A dühe csak részben szól nekem, regisztráltam, de részben nekem szól. Nem mertem ránézni, csak bólintottam. Az ilyenek látják, ha valakit könnyen meg lehet félemlíteni. Ilyenkor nem megijedni kell, hanem szépen megmondanod neki, amit akarsz, és nem tágítani tőle. Fogalmam sincs, mit akarok, és tudom, hogy nincs igazam. A portásnak volt igaza. Vétettem a szabályok ellen, megérdemeltem a megaláztatást. Fáradtan ereszettem le a vállam, ahogy önkéntelenül kiengedtem a levegőt, amelyről nem vettem észre, mióta tartottam bent.
Anyám átadott a főnővérnek, és elköszönt. Néztem, ahogy bekanyarodik a lépcsőfordulóban, majd fölkaptam a bőröndöt, nehogy zajt csapjanak a kerekek a linóleumon. A szobából már csak Kati volt fönt, az asztali lámpánál vagdosott ki képeket egy ismeretterjesztő magazinból. Marcsi az ágyból köszönt, majd a fal felé fordult. A harmadik beteg, egy idősebb nő, nem volt ott, talán hazament. A bőröndöt betuszkoltam az ágy alá, bevonultam a fürdőszobába átöltözni. Nem akartam, hogy Kati lásson. Megkönnyebbültem, amikor végre bebújhattam a fertőtlenítőszagú, fehér paplan alá. Amikor Kati röviddel utánam lekattintotta a villanyt, mondván, hogy nemsokára kilenc, amikor úgyis körbejárnak, ellenőrizni, hogy mindenki lefeküdt-e, és végre sötétség borult a szobára, úgy éreztem, egész nap erre a sötétre vártam. Fölöttem, az ablakból bevilágított az utcalámpa narancssárga fénye, csíkosra festette a függönyt, mint a Király utcában, mielőtt kiköltöztünk volna. Itthon vagyok, futott át rajtam az egyszerre rémisztő és elégedettséget keltő gondolat. És legalább egy hétig itthon is maradok. Ha nincs is vége a dolognak, de legalább szünet van.
Pénteken az egész osztályon mozgolódás támadt. Hazamegyünk, mondta Kati, amit a nővér is megerősített. Hétvégenként majdnem mindenki, tekintve, hogy a családjuk tud rájuk vigyázni, és nekik is jobb, ha társaságban vannak. Szombaton meg vasárnap irodalmi meg művészeti foglalkozások szoktak lenni, de most sajnos elmaradnak, mert aki tartja őket, nyári szabadságon van. A folyosó délutánra kiürült, hang se hallatszott. Az ágyon ültem, töprengtem, mihez kezdjek a szobában, most, hogy az egész az enyém lett. A mellette lévő kis fehér éjjeliszekrényen celofánzacskóban kalács, műanyag dobozos baracklekvár és egy kétdecis kakaó állt. Azé lehet, aki csütörtökön hazament, mert már tegnap este is ott volt. Elrakjam neki? De hova. Olvasni próbáltam, először amit magammal hoztam, majd jobb híján a Dr. Csernus-könyvet, amit Kati itthagyott nekem. Csak a szememet fárasztottam el vele, a fejem körben sajgott a melegtől, mintha abroncsot szorítottak volna rá. Végül úgy, ahogy voltam, ruhástul ledőltem az ágyra.
Amikor fölébredtem, jobban fájt a fejem, mint alvás előtt. A nyakam elgémberedett a hatalmas, puha párnától, a számban kellemetlen, állott íz. Megpróbáltam visszaidézni, mit ettem ebédre, vagy ebédeltem-e egyáltalán, de nem ment. A napot már eltakarták az Alsó Erdősor utca emeletes házai, a szoba ellenséges, szürke árnyalatokba merült. Lábamat lógatva ültem az ágy szélén az átizzadt ruhában, és igyekeztem minél tovább fönntartani a közvetlenül ébredés után föllépő üres, gondolattalan állapotot. Nem sikerült sokáig: a csönd és az egyedüllét kényelmetlenné kezdett válni, mintha akaratom ellenére tilosban járnék. Lehet, hogy nemsokára benyit valaki, és engem is hazaparancsol. A szoba ajtajához a betegeknek természetesen nem volt kulcsa. Ki kellene menni a folyosóra, megnézni, maradt-e egyáltalán valaki az ügyeletes nővéren kívül.
Lenyeltem a számban összegyűlt savanyú nyálat, és rádöbbentem, hogy éhes vagyok. A vacsorát egész biztosan átaludtam. Elővettem a telefont, megnéztem: nyolc óra hat. Majdnem ekkor érkeztünk meg tegnap. A kalács, a kakaó és a lekvár még mindig ott volt az éjjeliszekrényen. Akárki is kapta, most már nem fog visszajönni érte, mielőtt az egész meg nem romlik. Ha pedig visszajön, és hiányolja, egyszerűen letagadom, hogy bármit is tudok a dologról, tovább pedig úgysem lesz mersze kérdezni. Nem engedtem magamnak végiggondolni, hogy a másét veszem el; föltéptem a celofánt, és beleharaptam a kalácsba. A lekvárt egy hegyesre harapott résszel vájtam ki a dobozból. Hűvös volt, édes, puha, az első néhány falat nagyon jólesett. A végén már alig bírtam magamba tömni, a tészta ízetlen masszává állt össze a számban, a gyomrom elnehezedett. Émelyegtem, és rájöttem, hogy fogalmam sincs, mit fogok majd mondani, ha a kalács gazdája hétfőn visszajön. Mindegy, ami megtörtént, megtörtént, akkor már küldjük utána a kakaót is, az legalább folyadék, talán kimossa az édességet a számból. Az alumíniumfödél kiálló sarka leszakadt, dühödten próbáltam fölkaparni a körmömmel a maradékot. Végül az ujjammal lyukasztottam ki a tetőt, és úgy húzkodtam szét a csíkokat, mint a virág szirmait. Óvatosan a számhoz emeltem a poharat, és nagyot kortyoltam belőle, mintha bele akarnám magam fullasztani.
Borzalmas íze volt. Másfél nap alatt megsavanyodhatott a meleg szobában, és mostanra húzós, hányingert keltő löttyé változott. A mosdókagyló fölé hajoltam, és kiköptem, ami a számban volt. Kinyitottam a hidegvízcsapot, de csak langyos jött belőle. Aláhajoltam, addig nyeltem a vizet, amíg már alig éreztem az ízét. A hasam hideg lett és nehéz, mint a párna volt, mielőtt ráfeküdtem volna. Kopogtak. Az éjszakai nővér volt, érdeklődött, megettem-e a vacsorámat, mert csak akkor vehetem be az esti gyógyszert. Ettem, persze. Az ajtó előtti asztalra nézett, ahol csak most vettem észre a sonkás zsömlét a vajjal. A mai vacsorám. És a tegnapi, amit most fogyasztottam el. Az enyém volt. Nem kell magyarázkodnom, nem vagyok tolvaj. A nővér rám mosolyog, mint aki elképzelni sem tudja, hogy elegyem valaki elől az ételt. Visszamosolygok rá. Meg akarom valamivel jutalmazni, őt is, magamat is. Ő megérdemli. Nekem meg mindegy.
