TIZENEGYEDIK FEJEZET – amelyben albínó tigris születik az állatkertben. Matyi angolul tanul, és magánnyomozásba kezd. A szálak egészen Olaszországba vezetnek egy Szókratész nevű álentellektüel maffiózóhoz. Vagy mégsem?
Ó, de nagy adomány a szépség! Rácsodálkozunk, szeretjük nézegetni, sokszor irigyeljük, nem tudunk elmenni mellette csak úgy. Az viszont a legritkább esetben jut eszünkbe, hogy hátránya is lehet a szépségnek. Az egész úgy kezdődött, hogy az állatkerti nősténytigris várandóssága végéhez közeledett. Matyi igyekezett még nagyobb figyelemmel lenni iránta, hisz a nagymacskák területe lett az övé. Munkáját kifogástalanul végezte, most már papírja is volt róla, hogy az állatok közé mehet. Nem egyszer maradt benn munkaidő után, egész egyszerűen nem tudott betelni az állatkölykökkel. Legszívesebben hazavitt volna egyet-kettőt közülük. Akár meg is tehette volna, mert Jocó átköltözött Budára, ő pedig albérlőként egyedül bitorolta a lakást. Jól érezte magát Budapesten, igaz, épphogy csak megélt, de akkor is, a fenébe, úgy gondolta, Európa szívében élni nem kis dolog. Az állatgondozói tanfolyam után beiratkozott egy angol tanfolyamra, mert érezte, előbb-utóbb szüksége lesz a nyelvre. Meg aztán nem felejtette el Vidróczki utasítását sem, mely az intenzív nyelvtanulásra buzdított. De visszatérve az állatkertbe, az anyatigris, Moa, már nagyon készülődött a szüléshez. Állatorvost is hívtak, de az nem mutatott különösebb izgalmat és várakozást, a facebook jobban elvarázsolta, mint a teremtett világ baromkészlete.
A csoda egy hajnali órában esett meg Matyi távollétében. Csak másnap szerzett tudomást arról, hogy a három bengáli tigriskölyök közül egy albínóként jött a világra, a másik kettő tarka kutyaként, akarom mondani csíkos tigrisként. A harmadik, a harmadik maga lett a megtestesült, négy lábon járó gyönyörűség. Olyan szenzáció kerekedett belőle, hogy ihaj! Tévések, állatbarátok, csodára, egzotikumra éhes nagyvárosi emberek lepték el az állatkertet, és ahelyett, hogy otthon reggelit, ebédet főztek volna a gyermekeiknek, részt vettek volna a lakógyűlésen, vagy éppen tüdőszűrésre álltak volna sorba, egyre csak várták-várták a kis Hópehely, nemzetközi becenevén Snow White előbukkanását. Ha meglátták, visítások, sóhajtások, ámuldozások hangjai hallatszottak, és fényképezőgépek vakui villantak. Tény, hogy varázslatos volt és módfelett bűbájos. Rózsaszín szája, tengerkék szeme kislányossá tette megjelenését, nyávogott, kényeskedett, vonaglott, mint az egyke kölykök szoktak. Nem termett olyan élő lény, akit ne vett volna le a lábáról. Hát igen, éppen ez lett aztán minden bajok forrása, de ne szaladjunk annyira előre!
Alig volt öthetes a kis Pehely, amikor Matyinak feltűnt, hogy két olaszul beszélő fickó szinte minden másnap megjelenik az állatkertben, és Pehely körül őgyeleg. Matyi persze rögtön kiszúrta őket, és jelentette a kisfőnökének. De az megveregette a vállát, és annyit mondott neki, ez nem a Mátra, pajtikám, itt ne lepődj meg, ha nem hallasz magyar szót. Matyi elhúzta a száját, nem erre a válaszra számított. Annak meg pláne nem örült, hogy még mindig ennyire látszik a vidékisége. Úgy volt vele, hogy jó, akkor lesajnálja az egészet, és vár. És tényleg, mi van, ha csak a felfokozott fantáziája miatt kombinál. De az a két fura alak továbbra sem hagyta nyugodni. Látta őket a Pálmaházban, az Akváriumnál, az Elefántházban, a Majomháznál, a Keselyűröpdénél, de a végén mindig Hópehelynél kötöttek ki. Cselesek, nagyon cselesek, gondolta Matyi, de az én józan paraszti eszemen nem járnak túl. Egyet csalhatatlanul érzett: ezt a két fickót nem az állatok iránti olthatatlan szeretet vezérelte az állatkertbe. És milyen igaza volt…
De akkor meg mi? Matyi egyik nap szabadnapos lévén bár, de bement az állatkertbe. Bement, mert nem hagyta nyugodni Hópehely sorsa. Kalapot, napszemüveget vett fel, hogy ne ismerjenek rá a munkatársai, és úgy settenkedett, lopakodott ketrectől ketrecig, mint egy burleszkfilmben a balek. Már vagy három órája téblábolt az állatkertben, amikor a szemébe tűnt a két olasz. Matyi némi elégtételt érzett, de nem tudta volna megmondani, hogy miért. A büfénél ácsorgott, amikor ráköszönt az egyik munkatársa. Hát te mit keresel itt, nem szabadnapos vagy? Matyi hebegett-habogott valamit, aztán leült egy magányos, félreeső padra. És milyen jó, hogy leült. Egyszerre megvilágosodott előtte minden. A két olasz a nemzetközi állatkereskedő maffia tagja. Biztos, valami milliárdos bízta meg őket, hogy rabolják el neki Hópelyhet házicicának. Igen, ezért kellett neki az állatkertben munkát kapnia, hogy felgöngyölítse ezt az csúnya ügyet, és igazságot tegyen. Nagy volt a kihívás, melyhez nagy felkészülés szükségeltetett. Szabadidejében az interneten állatcsempészéssel kapcsolatos oldalakat böngészett. Ott bukkant rá egy hírre, miszerint egy olasz, mily véletlen!, multimilliárdos figura, valósággal bolondja a különleges tigriseknek. A szűk szakmai alvilágban csak Szókratészként emlegetett álentellektüelnek valóságos bélyeggyűjteménye volt nagymacskákból, s egész napját tigrisei között olvasgatva töltötte. Így pózolt a fényképen is, ketrecben és szabadon legalább tíz tigris dorombolta körül, ő pedig ölében egy pár hetes cicuskával a klasszikusok röviden sorozatban a Bűn és bűnhődést olvasta. Matyi még soha nem érezte magát ilyen fontosnak. Ebből aztán nem eszel, Szókratészkám, gondolta, ez a cicus a torkodon fog akadni.
Ettől a perctől kezdve ördögi gyorsasággal kezdtek peregni az események. Matyi aznap délután a két olaszt az állatkert téglafalának hűvösében csípte el, amint vizsgálgatták a fal teherbíró képességét. Egyikük egy makrospirál füzetbe hosszasan jegyzetelte, amit a másik mondott neki. Aztán megszólalt a tollba mondó mobiltelefonja, és olyan szenvedélyes veszekedés hallatszott, amely megint csak világossá tette Matyi számára, hogy nem toszkán sanzonénekesekkel lesz dolga. De nem bánta. Jöjjön, aminek jönnie kell! És jött is. Eljött a várva várt éjszaka, az állatkert éjszakája. Ekkor szabadon járkálhattak a látogatók este tizenegyig. Matyit sem a rátóti csikó tojta, ha lehet ilyet mondani, még világosabb lett számára minden. A két firkász majom majd minden bizonnyal elfelejt kisétálni a nagykapun, és éjszaka titokban elcseni a kis tigrist. Úgy döntött, nem a tigrist védi meg, hanem inkább az elrablott állatkát szerzi vissza. Az nagyobb dobás. Mert ha az előbbit választja, megint bunkó vidékinek nézik, aki még azt sem tudja, hogy sárga a villamos, ráadásul ki is nevetik. Látta magát az újságok címlapján ölében a kis Hópehellyel. Betyáros cselekedet, vagy A szénégető legkisebb fia szembeszállt az olasz maffiával. Egyik cím sem rosszabb a másiknál. Az örömtől és félelemtől meg-megremegett. A gombára gondolt, a különleges gombára, melyet nem sikerült megtalálnia. De talán most, most minden lehetséges. Ezt a tettet az ő nevéről jegyzik majd, Gacsályi Mátyás lesz a főszereplője ennek a filmnek, sőt a forgatókönyvét is ő írja. Ő rendezi, ő választ hozzá zenét. A kijárathoz közel elbújt, és nézte a távozókat. Tizenegy előtt öt perccel még nem látta a két olaszt kimenni a nagy vaskapun. Tehát működött az elgondolása. Öt, négy, három, kettő, egy…, és ekkor, igen ekkor egy nagy sporttáskával a vállán megjelent az egyikőjük, az írnok. Matyi kiugrott a bokorból, hátulról ráugrott és ártalmatlanná tette. Aztán elvette a táskáját és a biztonsági őrhöz vitte. Ez a szemét, lihegte, ez a szemét olasz el akarta lopni Hópehelyt, és kizippzárazta a táskát. De nem volt abban semmi, csak átnedvesedett edzőruha, egy kosárlabda és három jegyzetfüzet.
Matyit fegyelmivel bocsátották el az állatkertből. Kiderült, a két olasz nem volt más, mint a Gepetto olasz filmvállalat producere és forgatókönyvírója, akik főigazgatói engedéllyel nagyszabású gyermekprodukciójukhoz gyűjtötték az anyagot a budapesti állatkertben.
