Archív

Egy panaszos síelő naplója

Eplényben hétfőtől péntekig még a hó is hiába esik. Sőt, a hétköznapi mínuszok sem érnek annyit, mint a hétvégiek. Csak éppenhogy, csak majdnem, szinte alig lehet síelni. (Magyar Vivien riportja)lcek

Mondhatjuk, hogy az ember gyakran kerül kisebb jelentőségű döntéshelyzetbe, vannak azonban a gondolatainkat ritkán tépázó dilemmáink is: például, hogy mit kezdjünk a vagyonunkkal. A vagyon most ne konkrétan pénzt jelentsen, és ne is olyasvalamit, amiből sok van. Jelentsen egyszerűen csak valamit, ami van, és amivel valamit kezdeni kell. Jelentse azt, amit nem is olyan régen (tavaly) még üdülési csekknek hívtak, de ma már csak GYÖNYÖRŰSÉGES kártyaként emlegetik. Senki sem tudja, hogy működik: én úgy képzelem el, hogy pirospontok vannak rajta, amiket az ember a jól végzett munkáért kap. Úgy, mint alsó tagozatban, csak ezek virtuálisan léteznek, nem egy vonalas füzet hátuljában. És amikor több is összegyűlik, mondjuk egy év alatt, akkor lehet kapni értük csillagokat.

A csillagokat el kell költeni (be kell váltani) valamire, mert jövőre már nem lesznek felhasználhatóak. Természetesen csak belföldön lehet velük bármit is kezdeni. Négy csillagnyi pirospont, négycsillagos hotel. Legyen a Bakonyban, ott még nem voltunk. És akkor már legyen Eplény közelében, ott a nagy magyar sípálya. Úgy hallottuk.

Milyen kényelmes! Az idei síelés kedvéért nem kell hosszú időre lemondanunk minden más luxusbolondságról. Kivesszük a szabadságot, hétfő reggel indítjuk az autót, délutánra már teljes harci díszben állunk a felvonónál. Alig vannak rajtunk kívül, parkolóhelyből is üdítően nagy választék volt. Úgy örülünk, mint a síelő, amikor meglátja, hogy alig vannak a pályán. Nincs, aki összetúrja a havat. Az első csúszásnál rá sem nézünk a térképre, csúszunk a többiek után, és lelkendezünk, hogy találomra éppen egy bemelegítésre alkalmas pályát választottunk. A következő körben izgatottan leselkedünk a felvonóról, hátha szemet vethetünk a következőként meghódítandó pályára. Tekergőzik alattunk néhány, vastagon beteríti őket széltől szélig a frissen esett hó. A pályák számait jelző táblák alig látszanak a mindent elnyelő fehérségben. A hegytetőre (legyünk őszinték: dombtetőre) érve nézelődünk, kérdezősködünk. Arra kell menni, mondják. Arra lehet menni. Úgy nagyjából, egészen pontosan, egyfelé. Lassan tudatosul bennünk, hogy a nagy, fekete csótányokként a pályák szélén pihenő mogorva ratrakok az éjjel is éppen ilyen mozdulatlanul álltak. Közülük csak a rangidős gördült le lomhán azon a pályán, amelyiken először olyan nagy kedvvel végigcsúsztunk. Sebaj, biztosan a hétfő miatt van. Senki nem szeret hétfőn dolgozni. Holnapra friss havat mondanak, addig beérjük ezzel, ezzel az eggyel, legalább jól begyakoroljuk.

Másnapra a nagy reménységből kis reménység lesz, harmadnapra pedig az is felszáll, észrevétlenül, szinte egyik pillanatról a másikra, épp, mint a hideg köd a hegyi utakról. A pályák érintetlenül maradnak, egyetlen újonnan letakarítottat nyitnak meg, amelyet téves lenne sípályának nevezni, amennyiben a pályát lejtők egymásutánjaként definiáljuk. Mondjuk inkább csak azt, hogy nyílt egy újabb csusszanásnyi lejtő. Kipróbáljuk, kiábrándulunk, orrunkat a hóba lógatva visszamegyünk a szállodába. A recepción csak annyit mondanak, azt hallották, hogy a hétvégére „tartogatják” a pályákat. Mintha el lehetne koptatni a hegyet. Ki tudja, talán tényleg el lehet.

A csütörtököt az osztrák mintáról tökéletesen lekoppintott hütte teraszán üldögélve töltjük, menza teát és még menzább forralt bort lötyögtetve műanyag poharainkban. Pénteken csak azért megyünk ki, mielőtt haza indulnánk, hogy láthassuk a gőzerővel működő hóágyúkat, amint teleszórják az amúgy is tökéletes porhóval borított pályákat. Hogy a hétvégére érkező tömegnek jó legyen.

Én nem érzem magam kevesebbnek a hétvégén magyar sípályára érkező magyar síelőnél, pedig láthatóan kevesebb vagyok nála, létszámban legalábbis mindenképp. Miután dühösen feldöntögetem az összes „Pálya lezárva!” feliratú táblát, szakadatlanul arról pampogok a barátomnak, hogy mint fogyasztó, mennyire elégedetlen vagyok, és hogy milyen módon kellene visszaadni ezeknek a plasztik síbérletet, és megetetni velük a térképet, amelyre tíz különböző pályát rajzoltak. Rögtön megkapom, hogy ne legyek már ennyire puzsér. Elcsendesedek, és ráébresztem magamat, hogy egyáltalán nem kellett volna meglepődnöm. Hazafelé menet már csak annyi a dolgunk, hogy kifirkáljuk a felelőtlenül hirdetőtáblákra irkált, immár értelmezhetetlenné vált „síaréna”, „síparadicsom” és „síterep” szavakat. „Ugyan már, ne duzzogj, Magyarországon máshol még ilyen sincs.”

Csak abban nem vagyok biztos, hogy ez így van rendjén. Hogy akkor ezzel be kell érni, hogy a keveset, az elégtelent az ország nevével kell magyarázni.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top