Ragyogó napsütésre ébredt a nagyszakállú téllopó, főzött magának egy kávét, lezuhanyozott, és kinézett az ablakon. Összedörzsölte a tenyerét, és azt mondta, na, itt az ideje elindulni és ellopni a telet. (Podmaniczky Szilárd meséje és fotója)
Ment hetedhét országon keresztül, árkon, bokron és füves legelőn, mikor megéhezett és betért egy csehóba.
Hé, te, csehós, szólt a pultban álldogáló embernek, nem láttad errefelé a telet?
Az ember nem válaszolt, csak a fejét rázta.
Akkor a nagyszakállú téllopó jól bekajált, és ment tovább, hogy ellopja a telet.
Egyszer csak Kiskunlacházára ért, és megállt a táblánál. A fenét, eltévedtem, mondta magában, Kiskunlacházán egyszer már elloptam a telet.
Megfordult és ment tovább. Na, akkor egyszer csak azon kapta magát, hogy a szegedi Kárász utcán áll, és jön vele szembe a nagyszakállú télapó. Megszólította.
Na, te, nagyszakállú télapó, nem láttad errefelé kódorogni a telet?
Hogy láttam volna? De neked különben sem mondanám el, mert ha jól látom, te vagy a nagyszakállú téllopó.
Én vagyok, én az, a véremben van a téllopás, nem tehetek ellene semmit.
Pedig leszokhatnál róla.
Most mondom, hogy nem szokás, ösztön. És ha nem tudom kielégíteni, akkor belepusztulok.
Hát, jól van! Tudod, hol láttam a telet?
Hol a csudába?
A tengerparton.
A tengerparton? Átversz, nagyszakállú télapó!
Mondom. Horvátországban. Zadarban.
De hát az messze van.
Ha telet akarsz lopni, menned kell.
Nagyszakállú téllopó belátta az igazságot, és ment az ösztöne után Zadarba. Ment erdőkön, de főleg hegyeken keresztül.
Heteken át gyalogolt, mikor megérkezett. Alig látott a fáradtságtól.
Hajnal volt. Hideg hajnal. A parton meglátott egy maréknyi havat.
Na, gondolta, most ellopom a telet. És ahogy lehajolt érte, érezte, menten elalszik. És mivel ez is egy ösztöne volt, úgy döntött, engedelmeskedik neki. Fogta magát, s mielőtt ellopta volna a telet a tengerparton, lehúzta a cipőjét és lefeküdt aludni, hogy jól kipihenje magát.
Azóta is alszik, ha meg nem fagyott, merthogy a telet nem lopta el senki.
